A grafomán vallomása

Szóval grafomán vagyok.
Most vagy kétségbeesek, vagy író leszek.
De pont hogy van különbség a grafomán és az író között: a grafomán mindent mindig leír, és az jó neki. Az író meg kreatív, és az jó neki.
Kérdés, hogy a kettő összejön-e és hogyan.
Meditálok rajta.

∗∗∗

Folytatás Sz.T.Úrral kapcsolatban megkezdett és be nem fejezett, meg nem oldott gondolataimhoz:

szóval, ahelyett, hogy emiatt is rágnám magam, itt egy gondolat: belőle hiányzik valami. Nem belőlem.
Kötődés-problémája van. És onnan tudom, hogy kötődik hozzám, hogy b∗szogat.
Mármint ugye bajom volt azzal, hogy szexel velem, aztán azt mondja, nem vagyok nő. Aztán meg, hogy: de ezzel nincsen semmi baj, mert ő sem férfi. Imígyen kibújva a "baszogatás" kategóriából. Egyrészt igaza van. De egy nőnek azt mondani, hogy nem nő, nem szép dolog. Ráadásul ez abban nyilvánul meg, hogy nem szeret engem "úgy", (mert valamiért nem akar most "úgy" szeretni, és olyan üzeneteket küld, hogy soha nem is fog, ) és abban, hogy van szex de nincs intimitás, se semmi, semmi, amit a szexhez konnotálnék (- már ha egyáltalán kell hozzá konnotálni bármit is - talán nem kéne, de én szeretek,) amitől aztán persze szarul érzem magam, mert
egy. - ezek szerint nem vagyok (elég/ jó) nő neki
kettő. - talán valami hiányzik belőlem ahhoz, hogy "úgy" szeressen" (és épp ma gondoltam, hogy talán soha nem is lesz meg - és akkor jobb, ha eltűnök)
három. - én nem ezt szeretném. (De ez van. Amit az Univerzum dob, elfogadom. Csak nem olyan jó nekem.)
Tudom, hogy szeret, de nem érzem. Illetve érzem is, de nem úgy, ahogy szeretném.
De ő úgy nem tud, és talán nem is fog tudni sose.

Szóval rájöttem, mi az a "valami", ami miatt nem akar engem szeretni: mert túl normális és túl jó vagyok neki, mert annyira sérült, hogy kötődési problémája van, és inkább kínozza magát olyan nőkkel, akik mellett szenvedhet, mert adott nők olyan játszmákkal/maszkokkal/sérülésekkel rendelkeznek, amik miatt nem tudják őt szeretni.

Há-há. Én is ugyanezt csinálom pasikkal, csak nem a kötődési problémám miatt. Mert speciel kötődni tudok. Legalább.
Csak nem tudom, mit nem tudok.
Választani? Vagy simán bízni magamban? Nem kételkedni?

Nyugodjak bele, hogy ez lesz egész életemben? Mindig ilyen kötődni képtelen pasikat fogok szeretni, akik elhagynak, csak azért, mert az apám elhagyott?
Meg akarok gyógyulni. Ez egy érzelmi seb az elmén, ami még mindig nem gyógyult meg, és hiába nem akarok már foglalkozni ezzel, újra és újra ezt a pofont kapom, ugyanazt a leckét - amíg meg nem tanulom - de mit? Vagy amíg be nem gyógyul? Hogyan? Egyetlen választásom a megvilágosodás?

Szóval, nem tudok semmit.
Ez a legnagyobb tanulság.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.