Mázli

Esik.
________________

Kicsit kiürültem.
Élvezem az új kérót, az önálló életet.
Ma reggel megmagyarázhatatlanul jó kedvem volt suliba menet - pedig az összes gond, ami tegnap a fejemben volt, ma is ott volt. De valahogy nem aggódtam - mintha minden könnyű lett volna. Mintha valahogy a sejtjeimből sugárzott volna, hogy minden jó lesz.
Egyedül vagyok és nem magányos.
Éjszaka van, és imádom hallgatni, ahogy a tetőablakaimon dobol az eső. Már vagy három napja hallgatom mindig esténként, aztán napközben, ha valahová mennem kell, mindig eláll. Jó kis eső ez. Kimondhatatlanul szerencsés vagyok.
Erre is gondoltam ma reggel. Hogy egészséges vagyok, hogy le tudok szaladni a lépcsőn, elgyalogolok az egyetemre, megértem, amit ott tanítanak nekem, van egy szuper kéró, ahol lakhatok, van mit ennem, van mit felvennem - mindez hatalamas szerencse és adomány. Nem beszélve arról, hogy a sok ezer ősöm közül mindegyik túlélte, egyik sem hat bele idő előtt semmibe, nem rongálódtak sehogyan sem a gének, amik engem létrehoztak. Mindegyik ősöm a megfelelő időben a megfelelő helyen volt ahhoz, hogy pont én, pont ilyen génkombinációval megszülethessek, pont azoktól az emberektől, akiktől.
Szóval - mi kell még a boldogsághoz?

Egyik barátnőmnek olyan gondja van, hogy a takarítónője nem jó arc. Hát, kérem, mindenki a maga sorsának a kovácsa. És főleg: ez legyen a legnagyobb gondja.

És volt egy olyan gondolatom is a mai nap folyamán, hogy tulajdonképpen, amikor az ember depressziózik, meg szenved, az is egy isteni (vagy talán inkább istentelen) jó állapot. Tudniillik, ha van ideje, energiája és kapacitása arra, hogy szarul érezze magát valami lelki ok miatt, akkor valószínűleg azért van mit ennie és van hol aludnia, és nem is küzd valamiféle akut halálos fizikai betegséggel. És, mint mondottam, az egészség eleve hatalamas előny és adomány.
Persze tekinthetnénk rá úgy is, hogy alap - de ha közel kerülsz egy beteghez, vagy betegséghez, megérted, hogy szerencsés és boldog az, aki egészséges.
Oda akarok kilyukadni, hogy másoknak nagyobb bajuk is van annál, mint hogy ráérjenek depresszálni meg lelki-szenvedni. Mert ha már valaki depressziós, az egy csinált dolog. Dönthetne úgy, hogy kilép belőle. Lehet, hogy kell segítség, de hiába a segítség, ha ő maga nem dönt úgy, hogy használni is akarja azt a segítséget mégpedig jól meghatározott céllal: hogy kilépjen.
De ez már mástészta.


Egyébként Sz.T.Úr volt itt nálam ma, és hozott nekem hangfalat, meg szülinapi meglepit - kissé megkésve. Egy gyönyörűséges, dizájnos Pylones fém névjegykártya tartót a Badaboomból. Hát igen, van stílusa. Azzal a szöveggel, hogy most már nemsokára Komoly Nő leszek - még nem most, de nemsokára -, és hogy lassan jól jön egy ilyen. Hát, mondtam neki, hogy ez egy nagyon szépséges és igen előremutató ajándék - mikor lesz nekem névjegykártyám, és főleg minek? Meg mit írnék rá? Azt, hogy blogger? Vagy csak annyit, hogy "én. vagyok." ?
Hangfalat meg azért hozott, mert a minap, mielőtt nagyon berúgtam (vele) (meg a külföldi barátokkal) szombaton (spontán lakásavató jelleggel), véletlen kiszaladt a számon, hogy hiányzik nekem innen a Zene. Erre elhozta a hangfalait. Mert hogy nem kell neki. Szétszedte, megtisztította, meglocsolta kontaktjavító folyadékkal - így is recseg, de - most van hangja. És nekem is.

Aztán meg itt volt Euridiké, és a megvilágosodásról beszélgettünk, és sokminden egyéb és kozmopolita dologról. Színházról, drámáról, jógáról, életről, karrierről, pasikról, könyvről, filmről, cikkekről. És arra jutottunk: do and be silent. De leginkább: do. Tenni, tenni, tenni a dolgunkat. Megélni az élményeket, az itt-és-mostokban, és elengedni a koncepciókat.
Meg hogy ha minden városnak van egy szava (Róma: szex, Stockholm: alkalmazkodás stb, stb) akkor Budapest szava mi lenne? Nem jutottunk megfejtésre.

...
Hiányzik az odabújás.
Az hiányzik, hogy valakihez oda lehessen bújni, és kötődni is lehessen, és hogy szerethessek, és szeressenek, mint Nőt/Csajt/Lányt/Bulát/Kisasszonyt/Nagyasszonyt/Kurtizánt de főleg, Nőt. Mert az: mindegyik.
De nem tudom, képes lennék-e bármire is valakivel... Biztos attól függ, kivel. De most per pillanat csak a múlt kísért folyton... és a jelenem, a balsőm üressége.

Az üresség nem olyan rossz egyébként.

__________________

Elállt az eső.
Már csak a fűtés sustorog. (Micsoda mázlista vagyok!)

Az új életterem régi-új kérdéseket vet föl. Imádok itt, így élni, imédom ezt a lakást. Imádom, hogy nem az enyém, hogy semmim sincs és mégis mindenem megvan. Imádom, hogy ez az élettér pont olyan, mint amilyenről régóta álmodom, csak kicsit mág jobb is talán - nagy vonalakban, sőt egész jó részletességel olyan, és van még benne egy plusz csavar, amit nem álmodtam ugyan bele, de a személyiségem teljesen ilyen.
Egyrészt tehát: csodálatos teremtő vagyok! (Sikerült az álmomnak legalább egy kicsi, de mégoly fontos részletkéjét megteremtenem. És mintha véletlenek és szerencsék csodás sorozata lett volna, ahogy elém dobták ezt...)
Másrészt pedig:
nos. Ezek szerint, tudom élvezni azt, ami van - ami olyan, amilyet álmodok.
Szóval lehet, hogy már kislány koromban is ennyire fent voltak az "igényeim", és azért nem szerettem ott élni, ahol éltem, mert egyszerűen az nem felelt meg az álmaimnak, a személyiségemnek? De hát akkor még nem beszélhetünk személyiségről, bár a magja tagadhatatlanul jelen van.
Nos, csak annyi választ találok, hogy minden úgy van jól, ahogyan van.

Az is, hogy ilyen az álmom, amióta csak az eszemet tudom.
Az is, hogy kötődő típus vagyok, és kötődni szeretnék.
Az is, hogy egyelőre a kötődés túlvégén vagyok, mint a kötődni képtelen pasik, akiket választok (tudat alatt). Nekem is kötődési problémám van - azt hiszem, a megoldás: előbb magamat felépíteni, és aztán olyan erősen ragaszkodni ahhoz, amennyire csak lehet. (Ahh... Nehéz ügy. Remélem, van segítség.)
De: minden úgy van jól, ahogyan van.

Hatalmas mázlista vagyok...
(Visszanézve az életemre: mindig elég szerencsém volt a jó léthez...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Nyugodalmas jó éjszakát,

vagy éppen szép napot - kinek éppen mit.

Kedves Olvasó, hálásan köszönöm, hogy velem voltál.

Viszlát.

Szeretlek.