Broke

Mindjárt lemerülök, és akkor pár napig bye-bye lepi-topi, mert szegény embert még az ág is húzza: elromlott az adapterem. Eltörött a zsinórja.
Én is eltörtem.
Ma egyedül ücsörögtem este a körúton egy padon, és az emberek csak elmosódó árnyak voltak, ahogy jöttek-mentek előttem, és bámultak, hogy mit csinál egy lány egyedül egy padon, mint egy csöves, és csak néz ki a fejéből fókusz nélkül.
Hontalan vagyok.
A szívemben nincs otthon. Csak egy fájó kráter.
Szétmarom magam azzal, hogy biztos nem vagyok elég jó, elég szép stb. stb. Sz.T.Úr erre kiröhög - ez jó, legalább átlátom a helyzetkomikumát annak, amit gondolok magamról.
De mégiscsak ez a helyzet. Nem az, hogy nem kellek senkinek. Nem. Csakis pont azoknak nem kellek, akik nekem kellenének, és akiknek én kellenék, azok nekem nem kellenek. Vagy csak totál rom vagyok, és majd felépülök újra....
Úgy szeretnék mások életébe örömet, világosságot hozni, de ahhoz előbb a sajátomba kell. Van egy lakás, ahol alhatnék, van hozzá kulcsom, saját albérlet - Végre! - de nincs takaróm. És nincs kocsim se, bringával meg nem cipelnék keresztül a városon egy takarót, s miegymást. Sz.T.Úr adna takarót, de ma, pont ma, amikor az adapter is eltörött, és én is, pont ma el kell tűnnöm az életéből.

Szóval ma hiába van kulcsom, kicsit még hómlessz vagyok.
Szarul, de büszkén.
Üdv a mélyponton.

Holnap megyek kovácsolni a szerencsémet.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.