Mindig az itt-és-most a megoldás: elérkezni, megérkezni az itt-és-mostba.
Mert az az egyetlen idő, amire hatni tudok.
A múltat nem változtathatom meg, és a jövő kifürkészhetetlen.
De ha itt és most jól érzem magam, jobb jövőt teremtek, mert a jövő a mostból következik. Ok és okozat. A jövőt most teremtem. Ezért a "most" az, ami a legfontosabb.
To feel good is the job - ahogy kedves barátom, a Tigris mondta: Jól érezni magam - Ez A meló. Semmi több. És semmi más.
∗∗∗
A mai nap folyamán már megint annyira rosszul voltam, hogy majdnem kiestem magamból. Ha elképzeled azt: olyan nagy fájdalom, hogy nem tudod, hová tedd magad, és nem is akarsz ott lenni, nem akarsz te magad lenni.
De azán egy pillanatban rájöttem erre: to feel good is the job. És hogy a jelen az egyetlen dolog, amivel rendelkezhetem. Nincs más.
A jelent nem kell úgy felfognom, mint egy akadályt a múlt és a jövő között. Egy akadályt, ami csak az utamban van.
∗∗∗
Eltávolodtam magamtól.
Ezért mások is eltávolodtak tőlem.
És vannak azok a jótét lelkek, azok a kedves, kedves emberek, akik ennek ellenére is velem maradnak. Nekik köszönhetem a túlélésem. És végtelenül hálás vagyok értük, és nekik.
Minden változik, pontosabban váltakozik. Nem egyirányú, hanem oda-vissza, kölcsönös egymásba alakulás. Széthullás és összeszedődés. Káosz és rend. Elengedés és megkapás. Zuhanás és emelkedés. Megsötétedés és megvilágosodás. Elválás és összefonódás. Ezek követik egymást vég nélkül.
De még nem tudom, hogyan maradhatok meg magamnál akkor, amikor a legnagyobb a kísértés a távolodásra: amikor halálra dolgozom magam, amikor nincs időm magamra, és amikor befelé helyett kifelé fordulok - amikor van mellettem valaki, aki szeret és akit szerethetek. Ez számomra a legnagyobb kihívás. És azt hiszem, azért fordulok olyankor el magamtól, mert egy kapcsolat kontextusában nem bízom magamban. Ha egyedül vagyok: jó. De ha van valaki mellettem, elvesztem az önbizalmam, elfordulok magamtól.
Nem a miért a lényeg, hanem, hogy hogyan oldjam meg.
Lehetséges, hogy erre is csupán az a megoldás, ami minden fejlődési kísérletre: a komfort-zónán kívülre kerülni remegő lábakkal, de ottmaradni, és megszokni.
∗∗∗
Oké, őszinte leszek.
Néha félek, hogy nem találom a varázsomat. És ha én nem érzem, más sem érezheti. Ezért vesztem el. Ezért nem találom magam. Ezért kell mindent újjáépíteni.
Valamiért ezúttal nem tudok az érzéseimről írni... Nehezemre esik negatív dolgokat leírni. Pedig kutyául vagyok nap mint nap, csak az esték jobbak néha.
De már nincs értelme leírni, és sokat szelídült az egóm, így a szenvedés is szelídült, és amikor meg bekeményít, akkor se lenni, se írni sem semmit nem tudok csinálni.
Párhuzamosan léteznek bennem a különböző tudati síkok, és nem mindig sikerül a felsőbbik rétegbe csatlakoznom, de egyre rövidülnek a szünetek a jó-l-lét(ek) között...
Mindent megkérdőjelezek, semmi sem igaz, amit igaznak hittem korábban, és semminek nincs értelme, amiről korábban azt hittem, hogy van. Például leírni mindezt ide a blogomba. Csak jól esik, hogy leírom. De minek?
Nem tudom.
Van értelme?
42.
4+2=6
4x2=8
6x8=48
4x8=32
3x2=6
Főleg azért nincs, mert nem bízom magamban és nagyon kell dolgoznom, hogy újra bízni tudjak.
Csak magamnak köszönhetem.
∗∗∗
Mi maradt? Mi hiányzik? Semmi sem hiányzik. Nem fáj, és mégis borzalmasan fáj. Mi ez? Nem értem.
Ijesztő.
Ijesztő, hogy vége Opennel.
Ijesztő, hogy nem hiányzik.
Ijesztő, hogy mégis folyton rá gondolok.
Ijesztő, hogy nem fáj az, hogy nem szerethetem - mert szeretem. Ijesztő így elengedni.
Ijesztő, hogy nem fáj az, hogy nem lesz velem többé. És ez nagyon szomorú is.
Annyira bízom magamban, hogy ne fájjon nagyon, hogy ne magamat bántsam, hogy teljességgel felfogjam, ez róla szól és nem rólam, az ő döntése, és szabad ember, úgy dönt, ahogy akar, de annyira nem bízom magamban, hogy most higgyem, hogy jó vagyok - persze, össze vagyok törve, és próbálok úgy tenni, mintha nem lennék, próbálok tovább menni az élettel, mert visz - de egyáltalán nem tudom, mi van, hol, merre meddik, ki vagyok én, és miért.
Ijesztő egyedül lenni - teljesen egyedül, úgy hogy csak én vagyok magamnak, mert a segítség csakis belülről jön, a barátok jók, kellenek, fontosak - de segíteni magamon csakis én tudok.
Talán felnövök most lassan.
Ijesztő felnőni, és tudni elfogadni a dolgokat.
Ijesztő felnőni és túlnőni bizonyos típusú kapcsolatokon, és tudni és belenyugodni, hogy "az" úgysem lett volna jó nekem.
És borzalmasan ijesztő a semmiben lenni - még nem felnőve, de már nem is szenvedő lényecskeként.
Mert az, ami volt, már nem volna jó, de mást sem akarok, nem vagyok felkészülve bármi "más" típusú kapcsolatra.
Nem vagyok kész semmire, nem vagyok kész egy megállapodott életre, nem vagyok kész egy házasságra, nem vagyok kész egy gyerekre - talán soha nem is leszek, ennyire nem érzem ezt magamban. Pedig "öreg" vagyok már.
El akarok menni Új-Zélandra, Peruba, Tibetbe, Kínába, Japánba, Balira, a Karib - tengerre, Izlandra - de ezt is minek? Nem tudom, csak azt tudom, hogy még jönni-menni akarok, csak azt tudom, hogy nincs itt nyugtom, és nem tudom, hol lesz, mikor vagy hogyan.
Egy valaki mellett volt - akárhol is. Open.
Kit szerethetnék - persze, nem tudhatom, mit hoz a jövő. Majd lesz valaki.
De most tudom, mennyire igazán szerettem, szeretem őt. Az valami más (volt), mint bármi, amit eddig tapasztaltam - és ez a mondat is milyen triviális... Minden tapasztalat új, más.
És semmi sem szilárd, semmi sem bizonyos, semmi sem igaz.
Semmi sincs.
∗∗∗
De az affirmáció (megerősítés) az tényleg működik.
Nagyon kell koncentrálni, de működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése