Sokat gondolkoztam mostanság, hogy mi ez a folytonos háborúság bennem? Hogy miért vagyok dühös a világra, ahelyett, hogy elfogadnám – mint egy isteni szemmel látó bölcs, aki még a káosz mögött is rendezettséget, az emberi értelem számára felfoglhatatlan, megérthetetlen dolgok mögött is isteni értelmet lát, és főleg: aki bízik, hogy az Univerzum jobban tudja minálunk, hogy mi a jó nekünk és hogy merre visz az utunk.
Aztán olvasom a Müller Péter bácsi könyvét, és visszaköszön belőle hetvenhárom éves kora ellenére ez a lázadás. Bár mostmár nagyon érezni, hogy próbálja elfogadni mindazt, ami nem tetszik neki, mostmár egyre bölcsebb és egyre szelídebb.
És közben rájöttem, hogy már gimnazista koromban is belül üvöltöttem például a pénz miatt.
Ha belegondolok, most is kész őrültségnek, teljes értelem-nélküliségnek tűnik az a világ, amelyikben élek. Ahol két választásom van: vagy alkalmazkodom, és mondjuk megbarátkozom a pénzzel, valahoygan elérem, hogy nekem is legyen belőle, és beállok a sorba, és a balső luxust külső luxusra cserélem, vagy pedig belenyugszom, hogy szegény maradok örök életemre, ahogy mindig is volt. És ezen túl is majd gondolnom kell a pénzre, ahogy eddig, nem felejtkezhetem meg róla szegéynségem ellenére sem; azon kell ugyanis majd töprengenem, hogy maradok életben, hogy tartom fenn magam, mit engedhetek meg magamnak. És dühít, hogy ezen kell gondolkoznom. Hogy nem jár minden emberi lénynek alanyi jogon a jólét, a bőség és főleg a szabadság.
És már olyanokon gondolkodom, hogy egy húszmillió forintos házat, amilyenben már igen szívesen laknék, hogyan is tudnék előteremteni. A takitkán gondolkodom. Gondolatjátékot csinálok belőle. És amíg csak játék és nem ragaszkodás, addig még rendben is van. De mégsem! Mert már megszületett a gondolat! Miért akarok én olyan házban élni? Mert amióta az eszemet tudom luxus-kedvelő vagyok, de szinte sohasem élhettem ki ezt a szomjamat. És várok egy holnapot, hogy majd egyszer kiélhetem.
No és pénz nélkül van-e luxus? Úgy értem, ha az egész pénz-világ nem létezne, létezhetne-e a kapitalizmus nélkül a luxus?
Másrészt viszont mindez eszembe juttatja, hogy a békességgel és a bölcs derűvel semmi anyagi jólét fel nem érhet. Mert ha ezeket megteremtem magamban, élhetek bárhol, bárhogy – boldog leszek. Ellenben ha hiányoznak, akkor még a legnagyobb gazdagság sem tud majd boldoggá tenni vagy „kielégíteni”. Ezt most úgy tűnik, tudom, a szomj mégis időről időre feltör bennem. Tudom a fejemmel, de tudom-e a szívemmel? És ha tudom, meg tudom-e valósítani?
Összegzésképp nem csoda, hogy dühös vagyok a világra, ahol egy teljesen értelmetlen, jelentés nélküli fogalom, a pénz irányít mindent. A politikusokat, a hatalomhajhászokat, akik romlásba döntik népüket emiatt az értelmetlen fogalom miatt. Az én életemet is ez irányítja. Mert nem tudok mást tenni, mint kényszeredetten alkalmazkodni, beállni a sorba. Vagy elvonulhatnék egy lakatlan szigetre.
(Többek között például ezért is gondoltam, hogy Open a párom lehet, hogy méltó arra, hogy a párom legyen. Mert volt lakatlan szigetre, és katamaránra vonatkozó terve egy világvége, vagy egy harmadik világháború esetére. És ezt én csodálatosnak találtam és az ókori kínai bölcsek írnak, aki várja a jót és felkészült a veszélyre. Aki, ha háború törne ki, nem lenne ugyan Véres Mikulás, Budapesti Robin Hood, hanem menekülőre fogná, de legalább röhögve menekülne, és nem félne. Igazi férfi. Én nőként soha ilyesmire nem gondltam, eszembe sem jutna ilyesmikről gondolkodni. Ő meg, a haverjaival, akik Huszonkettes csapdáján, Csillagok háborúján és hasonlókon nevelkedtek, naná, hogy ilyeneken gondolkodtak. És ez a férfi is....elhagyott... engem, akit lehetetlenség nem-szeretni, aki hiperérzékenysége és bölcsessége miatt a legkiválóbb társ és zseniális anya lenne...és akinek pont a férfi hiányzik ahhoz, hogy derűs legyen... talán ez is egy szomj, amit ebben az életemben kell kioltanom...)
(És reflektálva az új témára, teljesen eltérve az eredeti tárgytól: még most is csak hüledezek, hogy ez nem lehetséges. Ez egyszerűen lehetetlen, ez nonszensz, ez még az abszurdba sem fér bele, hogy ha egyszer én ilyennek látok valakit, és az a valaki olyan pillanatokat élt meg velem, amilyeneket például ott, abban a kis szobában a folkshojskole északi szárnyában, amikor csak feküdtünk egymás mellett és néztük egymást, és azt kérdezte: - „Mit látsz?” – és amire én azt feletem: - „Valami... csodálatosat... – Amire ő azt felelte: - Csodaálatosat... Hmm. Igen, ez jó szó rá. – És aztán tovább merültünk, együtt. – Szóval ilyen és ehhez hasonló pillanatok után, és azok után, hogy én hogyan látom őt, hogy mit látok belőle, hogy mivé teremtem őt – ezek után lehetetlen, hogy ne szenvedjen ő is a saját hülye döntésétől, hogy elhagy, és lehetetlen, hogy ne szeressen. Egyszerűen lehetetlen. Persze, Müller Péter bácsi szerint van úgy, hogy nem érett még minden a beteljesülésre. Hogy van úgy, hogy az egyik fél fellát a végtelen potencialitásig, de a másik fél még vak arrafelé, és ezért másfelé tapogatózik. Meg az is lehet, hogy így van minden kitalálva, hogy most külön utakon kell mennünk, hogy el kell engednem őt, mert őneki ez a jó, és valószínűleg nekem is ez a jó.
De azért... rettentő fájdalom és szenvedés felidézni azt az érzést, hogy pontosan hogyan és mennyire szerettem, és hogy ez az érzés itt van most is, de el kell temetni, mint egy halottat, de ezesetben élve kell a holtat eltemetni és hallgatni hátborzongató, szívszaggató jajveszékelését, átérezni iszonyú szenvedését, kínját, félelmét, a tompa ütéseket, ahogyan öklével a koporsó falát veri...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése