Day 114.

Szóval december 14. éjjel kettő óra harminckilenc van, és itt ülök a göteborgi kompkikötő hatalmas, kihalt várótermében. Meleg van, a hatalmas üvegablakokon csak az éjszaka fényei jönnek be. Épp az egyik ilyen földig érő ablak mellett ülök a földön, ölemben a laptoppal, és írok. És karácsonyi zene szól.

Úgy volt, hogy fogalmam sem volt, hol fogok éjszakázni. Olyan híreszteléseket hallottam, hogy hajnali kettőkor megjön az utolsó komp, aztán semmi. Semmi nincs nyitva, semmi nem közlekedik. És a kompkikötő is bezár mellesleg. Nekem sem lehetne itt lennem elvileg, ha a svédek nem lennének olyan hihetetlen nyájasak és segítőkészek, amilyenek, főleg egy ilyen magamfajta elveszettnek tűnő leányzóval, aki nem beszél svédül (micsoda szégyen...), és nincs hová mennie éjszakára.

Merthogy a reggeli gépet csak ezzel az éjszakai komppal lehet elérni. (Épp a Last Christmas című örökbecsű George Michael sláger szól, ámde valami érzékenykedő női hang feldolgozásában...) És itt van még ez a rémületes északi divat, hogy mindenfelé életnagyságú télapóbábúkat tesznek ki, némelyik még énekel is, meg a csípőjét is ringatja hozzá. Men beszélve a mögöttem fellelhető – és így központi helyet elfoglaló „betlehemesről”. Nálunk otthon ugyanis betlehemes lenne. Elem és áram nélkül. Nem mozognának se ütemre se ütemtelenül a három királyok, se a Mária se a kisjézus. Szalmából lenne a teteje. De itt.... itt egy fertelmes csupa műanyag, műfű, műbokor, műszőrme állatgyűjtemény látható. Az állatok mozognak. Persze egy helyben, csak a fejük bólogat. Plusz egy mozdulatlan télapó a repülő szánon, amit mozgófejű őzek tartanak...valahol. Valahol a műfűben a műbokrok között.

És közben néha tényleg egész kellemes zene szól.

Szóval,

Kérem szépen,

hogy lehetséges ez, hogy

ilyen nagyon mázlista vagyok,

hogy az egész göteborgi kompállomás egész váróterme az enyém. Senki nincs itt, csak a kamerák vigyáznak, hogy még tovább fokozzák, hogy itt biztonságban vagyok. Szerintem gőzük sincs, hogy mennyi idős lehetek. Talán azt gondolják sanyarú sors... Talán, ha nem egyedül lettem volna, ez nem válik lehetségessé. Talán, ha nem egyedül lennék folyton, akkor most például lett volna hol éjszakáznom Göteborgban.

És hogy különbenis ez itt éjjel zárva szokott lenni. Senki nem szokott itt lenni. De nekem, első és egyetlen Szalai Tündének lehet.

Persze, minden normális ember képes elérni a vonatot. Én lekésem. Hogy aztán az ingyen ádventi vonatozás helyett Johnt, a drága Johnt kelljen ugrasztani, hogy repítsen fel Északra Frederikshavnba.

Végül is teljesen jó ez az éjszaka. Végre van időm írni, gondolkodni. „Végre”. Pedig milyen jó nemgondolkodni.

Nem gondolni arra, hogy Open vajon parázik-e, vagy csak szimplán seggfej? Esetleg mindkettő.

Vagy hogy pont ugyanezel az erővel én vagyok-e teljesen hülye az őszinteségemmel már megint.

Mert mindig ez volt régen is, lehet, hogy ezúttal máshogy kéne csinálni? Fel kéne Nőni végre? És nem írogatni a fiúnak, aki lapátra tett? Hogy mi a fészkes fenéért nem válaszol, ha egyszer azt mondta, hogy maradjunk kapcsolatban – jó, persze én meg azt mondtam, hogy ne, és most mégis. Ő is meggondolhatta magát, de akkor is pofátlanság ezt nem közölni.

És nem gondolni arra sem, hogy úgy de úgy szeretem a fiúkat, és úgy de úgy lennék a barátjuk, mert imádnivalóak, de nem lehet.

Egyszerűen nem tekintenek egyenrangú félnek. Ha meg igen, akkor meg az a baj. Vagyis hogy akkor baj van. A múltkor azt hallottam egy kedvenc filmfőhősnőm szájából, hogy a férfiakkal ne barátkozz. Kefélj velük, arra jók. De barátnak? Barátkozz nőkkel. Mert a nők nem akarnak majd megfarkalni ha túl közel kerülnek hozzád.

(I’m drivin’ home for Christmas – ez a szám megy éppen... bárcsak én is hazavezethetnék csak úgy... A metállila Lamborghini Diablo VT Roadsteremmel...biztos gyorsan otthon lennék. Csak tudnék-e vezetni egyáltalán bármilyen autót ilyen rövidlátással?...)

Szóval a mai nap tanulsága: hogy ha elindulsz, és tényleg elindulsz, ha igazán veszed a lendületet, a lábaidat egymás után rakod – akkor, még ha lekésed is a tömegközlekedési eszközt, nincs az az Isten, hogy ne érd el a célod, még pedig a véletlenek és a szerencsék összjátéka folytán. Mintha aztán mindent a lábad elé tennének. Végül időben érkezel, se túl korán, se túl későn. Végül még a pénzzel is megbarátkozol – tudniilik, hogy van. (Mert a svéd korona jóval gyengébb a dánnál, így egészen meglepett, milyen sok koronám van...) Szóval ha segítesz magadon, (ha megadod a kezdő löketet), Isten (Sors, Gondviselés, Véletelen, Szerencse) is segít, és tiéd a világ.

Valamint, hogy első és egyetlen, megismételhetetlen Szalai Tünde vagyok, és nem tehetek róla, hogy „nekem mindent lehet”, egyszerűen ilyen vagyok. Ez van.

(Épp valami dögös hangú klasszik pasas a hatvanas évekből, talán Fred Astair, vagy ilyesmi pasit képzeelek ehhez a hanghoz, azt énekli, hogy have a holy jolly Xmas it’s the best time of the year – próbálok együttérezni vele. Amerikában valószínűleg el tudják ezt adni az embereknek, hogy ez tényleg az év legjobb ideje, időszaka. Hát, Magyarországon nem hinném, hogy olyan sokan így gondolják. De tényleg kezdem azt hinni, hogy ez kultúra-függő. Bennne van a vérünkben a negatív dolgokra való fókuszálás. Karácsony? – Kiadás, pénz-költés, meló, szegénység, nyűg, gond, kutyaüssecsalád, magányosok, hajléktalanok, hideg, gázszámla. Pedig, még ha így is van, lehetne élvezni. Hallgatni ezeket a nyálas, bugyuta, érzelmes, cukormázas, néha, de csak nagy néha jó dzsezzes amcsi karácsonyi dalokat. Ha van kandallód, ilyenkor hálát adhatsz érte, és élvezheted. Élvezni az égősorok fényeit a főutakon, a Fő utcákon, a kirakatokban, a kertekben. A friss hó illatát, hangjait. Vagy csak a hideget. A csizmát, a bundát, az ajándékvásárlást – hogy azokra gondolunk olyankor, akik fontosak nekünk. (Nem pedig: a fenébe még neki is?!)

És nem is arra, amire én szoktam: hogy nincs senki. Nincs senki akiért bársonyos bordóságba, melegségbe, romantikába öltözhetne a szívem.

Nincs senki (most meg az megy, hogy: give me one more chance to hold your hand... I wanna see Xmas in your eyes...) akinek megfoghatnám a kezét, aki megmelengetné az enyémet. Akivel egy szál kockás flanellingben lehetne meghitten üldögélni a karácsonyfa mellett, forralt bort szürcsölve, eldicsekedve egymás anyukáinak főztjeivel...

És még mindig az a kérdés: miért olyan fontos ez nekem? Miért?

Tudom, miért.

És már az én felelősségem, hogy úgy érezzek, ahogy fentebb írtam.

Talán, hogy magammal üldögéljek meghitten egy szál flanellingben.

Tovább az is kérdés, hogy tényleg nincs-e. Mert kehetne. Mindig lehetne. De én választom ezt, hogy ne legyen. Miért választom ezt? Mert

Nem tudok mást szeretni.

Még.

Nem tudom, meddig még...

(Ez itten pedig az a bizonyos magányos éjszaka a tranzitban...)