Ma ezt tanultam.
Valaki mástól.
Szóval a bölcsesség még a fejemben van, nem a szívemben.
De majd az is eljön..... vagyis lejön.
Lassan vége a szemeszternek.
Lassan vége az évnek.
Néhány ember kilép a képből, néhányan maradnak.
Akik kilépnek, azoknak boldog életet kívánok gondolatban.
Néhányan hiányozni fognak.
Néhányukat meg sem ismertem.
És van pár, akit nem ismerek, és örökre sajnálni fogom.
És utálom a karácsonyt. Mindig a magányra emlékeztet. A csonka családra.
Persze lehetne rosszabb is.
És választhatnám azt is, hogy arra fókuszálok, ami van, és nem arra, ami nincs.
Van egy kicsi apró családom. Jómagam és Anyám.
Persze nem a karácsony a rossz, hanem ahogy hozzáálok.
Csak az az egy-két nap ne lenne, amikor mindenki a családjával van.
Miért? Mert én nem tudok békében, nyugalomban, örömmel a családommal lenni.
Csak mert túl kicsi. És túl csonka. És túl csendes és magányos.
És mert a világ végén van.
És még internet sincs.
Olvasás, TV bámulása, szaloncukor-zabálás, a néhány fenyőág feldíszítése.
Pont olyan, mint a kötelező jókedv és a kötelező buli szilveszterkor.
A karácsony a kötelező békesség, kötelező családdal levés.
És nevetséges, hogy azért bánkódom minden karácsonykor, mert "nincs mellettem senki", és nem veszem észre azt, aki viszont ott van. Mindig ott van. Azt, aki jóformán nekem szentelte az életét. Akit az utóbbi egy évben összesen talán ha egy hetet láttam. Édesanyám.
És újra és újra rá kell jönnöm, hogy minden problémám forrása az, hogy még mindig azt keresem, azt várom (másoktól), amit gyerekkoromban nem kaptam meg. Pedig most már tudom, hogy senki és semmi nem pótolhatja. Vagyis, felnőtt nyelvre lefordítva, az a probléma, hogy nem tudok békében élni azzal, ami VAN. Azzal, ami adatott. Vagyis, hogy nem tudok békében élni önmagammal. Mert most már az én felelősségem ez az egész. Most már nem okolhatok se senkit, se semmit, se a gyerekkorom, sem mást.
25 évig azt hittem, mindezzel minden rendben van.
Volt sok gyönyörű, békés karácsonyom.
Elhittem, hogy elfogadtam,
és most kiderül, hogy becsaptam magam.
Olyan jól becsaptam magam 25 éven át, hogy észre sem vettem.
Most kiderül, hogy amit az ember elhallgat maga elől, azt nem lehet elfogadni, mert a semmin nincs mit elfogadni. A hazugságot meg szintén nem lehet elfogadni.
Tényleg, most el sem tudom képzelni, hogy voltam erre egyáltalán képes?!
Ekkora fájdalomról nem tudomást venni?!
És most nagyon remélem, hogy a fájdalom a helyére kerül végre, az igazság megtalálja a helyét és gyógyít és felszabadít, és nagyon remélem, hogy ez a fájdalom többé nem fog máshol felbukkanni, mint ahol az ő tényleges helye van.
Szóval a karácsonyokkal nem az a baj, hogy "senki nincs mellettem", vagyis (amit ez alatt mindig is értettem,) hogy nincs mellettem szó szerint fizikálisan egy hús-vér férfi (mert a férfiak is a saját családjukkal vannak olyankor - és persze ez természetesnek kéne, hogy legyen számomra is.... Meg kéne értenem, hogy a család milyen fontos, és hogy ha máskor nem, ilyenkor a családunkkal kell hogy legyünk - csakhogy nekem a férfi mindig is fontosabb volt, mint akármilyen család vagy karácsony. Miért? Mert az apám nem volt ott.)
De most már többé nem mondogathatom ezt.
Most már én vagyok a felelős a saját életemért, a döntéseimért.
És ez egyáltalán nem úgy néz ki, hogy elmenekülök otthonról, a probléma elől, a karácsony elől, Anyám elől, a magány elől, vagy pedig odaráncigálok egy férfit, vagy több nőt, vagy elrángatom Anyámat egy "normális családba", vagy a barátaimhoz.
Most már az én felelősségem,
hogy elfogadjam, amit nem lehet megváltoztatni,
hogy azokat az érzelmeket és nézőpontokat válasszam, amelyektől jobban érzem magam
- egy percig sem feledve hogy együttérezzek magammal.
Néha úgy érzem, szánalmas, hogy még mindig ezeket szajkózom magamnak. De azért van fejlődés.
Legalább most már tudom, hogy mit kéne.
Tudom, hogy már megy a helyére a fájdalom, oldozódik ki a csomó.
Eddig csak azt mondogattam: ez az oka, ez az oka. (Vagyis nem én.)
Most már az van: Én vagyok az oka, én vagyok az oka.
És ez lesz:
Semmi.
Már nem fogom mondogatni sem. Csak másképp fogom csinálni.
Vagyis másképp fog történni.
Mert, azt hiszem, ez olyan dolog, amit már ezer módon próbáltam, mindig ugyanaz lett a vége. Azt hiszem, amit máshogy kell csinálnom, az nem kívül van, nem a tetteimben. Hanem belül.
És nem is nagyon lehet csinálni.
Azt hiszem, egyszerűen csak ennyi volt: hogy a fájdalomnak a helyére kellett kerülnie. Szem elé. Az igazságnak fel kellett szabadítania.
És nagyon remélem, hogy nincs több ekkora hazugság bennem, mint amekkora ez volt.
...vajon a gyerek, aki keservesen végigzokogta ezt a bejegyzést, el fog tűnni valaha belőlem? Vagy mindig alkalmas pillanatban fog előugrani?
Mekkora kontrollra lesz majd szükségem?
Vagy egyszerűen csak sikerül majd felnevelnem?
Lehet, hogy ezért nincs humorom?
Mert a humor gyermeki dolog. Játékosság. Aki tud belülről nevetni.
Ez a kislány, aki én voltam, nem nevetett igazán sose.
És csak most látom, csak most értem, csak most tudom.
Amíg nevetett, azt hitte, valóban nevet.
De olyan felszabadultan nevetni belülről, ahogyan mondjuk egy kedves barátném, aki már Anya - és még mindig varázslatosan gyerek, és mégis csoda-anya, vagy tán épp ezért...., úgy nevetni, hogy van alatta talaj, hogy bízik a nevetésben, hogy ott van önmagában - nem, úgy soha nem nevetett.
És miért, óh miért olyan veszettül fontos a világnak azt mutatnom, hogy oké vagyok?
Úgyis kilóg a lóláb.
És persze, amikor a legnehezebb, akkor egyedül vagyunk. Akkor nem jön senki. Nem kopogtat senki az ajtón.
De persze miért is kopogtatna bárki? Nem nagyon adtam okot az embereknek, hogy azt higgyék szükségem van rájuk, vagy igénylem a társaságukat. (És többnyire szeretek is egyedül lenni, nomeg dolgozni is csak úgy tudok.)
És milyen érdekes, hogy ma este nagyon erős késztetést éreztem, hogy dolgozhassak, és mit ad Isten, a stúdió zárva volt, Emilt pedig képtelenség volt kirángatni a vackából, szóval nagy szomorúan felballagtam a szobámba, bosszankodván, hogy micsoda képtelen pazarlás, hogy én itt vagyok, a stúdió is itt van, de nem tudom használni, mert elválaszt minket egymástól egy ajtó, amit kulcsra zártak, és égen-földön nincs egy ember, aki be tudna engedni.
És a tanulság, hogy amikor ilyen erősen akarok dolgozni, vagy alkotni, aztán ha nem megy, akkor hirtelen emberekkel akarok lenni, és nem egyedül (pedig máskor mindig jó az egyedül), szóval ez azt jelenti, menekülök. Menekülök valami elől, ami lógatja bennem a lábát, mint vihar, csak nem akarom, hogy leszakadjon, el akarom odázni.
És mindennek a tetejébe itt van még, hogy
most
be kell valljam, hogy ha Open nem lép le,
minderre vagy sosem jövök rá, vagy csak később.
Szóval valójában hálásnak kell lennem neki.
És hogy minden pont úgy van jól, ahogyan van: ha előbb hagyom elmenni, lehet, hogy akkor sem jövök rá minderre. Mert akkor meg még nem voltam elég mélyen, és mi sem voltunk egymással olyan viszonyban, mint amilyenben lettünk a legvégére.
És most végre tudom, melyik fájdalom melyik,
és most már nem is fáj annyira,
mert tudom, hogy valójában mi mennyire fáj.
És teljesen fura,
de így, hogy teljesen tisztán látok a fájdalmak erdejében,
egyszerűen boldog vagyok,
hogy hiányzik.
Hogy fáj.
Hogy tényleg ő az, aki fáj és hiányzik nekem.
Nem más.
Nem valami mástól félek,
és nem valami más gyökerű fájdalom kínoz.
Így már egészen túlélhetőnek tűnik ez a fájdalom.
És miért is volt olyan fontos, hogy az ex-pasim vajon tényleg szeretett-e vagy sem - ha egyszer nincs már itt.
Ez elég árulkodó jel...
Vagy talán szeretett és már nem szeret. Az emberek mondanak néha olyan dolgokat, amit vagy maguk sem gondolnak komolyan, vagy akkor és ott elhiszik maguknak azt, amit hazudnak.
És nem akarok a szeretetről mítoszokat gyártani, de tényleg az a meggyőződésem - saját, belső tapasztalatból -, hogy ha egyszer valakit tényleg, igazán szeretünk, annak sosincs vége.
Bár úgyis mindegy. Úgyis egy bizonyos Úr felesége leszek..., kinek ál-ál neve ezentúl Bell. Azabizonyos Bell.
***
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Köszönöm, hogy itt vagy!
Viszlát!
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése