Boldogságaim 1.

Megpróbáltam felidézni életem legboldogabb pillanait vagy pillanatát. Legelőször egy nem is olyan régi pillanat ugrott be. Akkor felhőtlenül boldog voltam. És emlékszem, csak ültem ott, mint egy részeg, nem akartam kiszállni a pillanatból, féltem, ha megmozdulok, megszűni a varázs. Csak ültem ott és vigyorogtam magamban egyetlen hang nélkül, mint egy bolond. És az egész testemet átjárta valami szavakkal leírhatatlan érzés. Szinte éreztem, ahogy az összes csakrám vadul forog és lüktet, az élet voltam maga, és csak nevetni-nevetni lett volne kedvem, vagy elszállni a fellegek közé, angyon köynnűnek éreztem magam.
Hogy mitől voltam ennyire boldog?
Egy viszonzott szerelem miatt.
Egy olyan ajándék miatt, amire soha nem számítottam, hogy valaha kapok ilyesmit.
A fiú, aki tetszett nekem, ajándékot adott. Soha de soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik. Soha de soha nem gondoltam volna, hogy én olyan (erős? Szép? Vonzó?) lehetek, hogy ez a fiú nem csak hogy figyeljen rám, hanem ilyen egyértelműen kifejezze a szeretetét, a törődését.
Azóta kaptam már fiútól azokhoz fogható apróbb ajándékot. Mégsem örültem neki annyira. Nem voltam olyan boldog tőle. Nem voltam részeg tőle.
Miért?
Mi volt olyan különös azokban a régebbi ajándékokban? – Azt hiszem, az, hogy ki adta. Vagyis hogy milyen típusú ember adta.
Érdekes, hogy életem legnagyobb szerelmei mintha egy családból valóak lennének, mintha rokonok lennének, mintha bizonyos tulajdonságokat örököltek volna. Pedig tudtommal semmiféle sem távoli sem közeli rokoni kapcsolatban nem állnak egymással.
Van egy bizonyos közös jellemvonás ezekbena fiúkban, és valószínűleg ebbe a jellemvonásba szeretek bele azonnal, ha felfedezem valakiben. (Merthogy az a Nő, aki példaképem Nőségből és emberségből, akinek a személyisége, életkedve és életöröme mindig elvarázsol engem, és amiről mindig az jut eszembe, hogy én bizony ilyen akarok lenni.)
Ez a jellemvonás pedig... számomra is nehezen megfogalmazható.
Életöröm, derű, soha de soha fel nem adás, örök optimizmus, életerő, túláradó ÉLET, ami árad belőlük. Ez egy nagyon aktív energia, és számomra nagyon szexi, vonzó.
Leginkább talán pont az a mód írja le ezt a bizonyos jellemvonást, ahogyan ez a fiú odaadta nekem azt az ajándékot. Nála felejtettem a szalmakalapom, amit ő telepakolt kis jófélékkel. Kis félig használt vörös gyertyával, kis papírcsillaggal, kis gumicukorral – lélek, szellem, test, jelképesen, de ez lényegtelen most. Aztán épp a szobám felé osont vele, hogy odategye a küszöbömre, de szerencsétlenségére éppen összefutott velem, én pedig már mutogattam a kezében lévő kalapomra, és éppen megszólaltam volna, hogy jé, nálad felejtettem, de ő csak annyit mondott: - Ssssss. – És felemelte a kalapot, hogy ne láthassak bele – jó egy fejjel magasabb nálam – majd az egészet, tartalmával együtt a fejemre rakta, azt mondta: - Be careful -, rám mosolygott, kissé mintha a vállát is felhúzta volna, és egy halk, nőies „he-he” kíséretében sarkonfordult és eltűnt. Én meg levettem a kalapot a fejemről, és csak bámultam és bámultam a kis jóságokat. És leírhatatlanul boldog voltam – azt hiszem, főleg az energia miatt, amivel nekem adódott a dolog. Talán ha még mindehhez a fenekemre csapott volna egészen gyengéden a „he-he” kíséretében, és azután tűnik el – az lett volna az adott életteli, mozgékony, soha meg nem álló, folyton formálódó energia avagy jellemvonás pontos megfelelője.
Ezek a fiúk, akik ezzel a bizonyos energia-áramlással vagy jellemvonással élnek, rendelkeznek, folyton efféle dolgokat csinálnak. Amikor nekem nincs közöm hozzájuk, akkor is. Ha csak egy haverjukkal hülyéskednek, vagy ha játszanak valamit – általában valamilyen játékban nagyon jók szoktak lenni – és viszonylag egész nagy adag női energiával is rendelkeznek.
És ez az életteliség, ez a játékosság, az a folytonos áramlás, mozgásbanlevés, és a nőies ámde férfi-módon ki-kicsapkodó energia, ami annyira vonzó számomra –
ma este arra a gondolatra jutottam, hogy ha ez a bizonyos dolog annyira tetszik másokban – és egyébként nagyon ritka jelenség,
bennem is meg kell hogy legyen
valahol, különben nem ismerném fel. Szóval ha bennem is megvan, akkor én ezt elkezdhetném élni, és akkor nagyon jó lenne magammal élnem. Jól ellennék magammal, már nem mintha ez most nem lenne így, de még jobban is ellehetnék. Nem beszélve arról, hogy kevesebbet gyötörném magam. Lehet, hogy ha ezt elkezdeném élni, akkor lennék igazán önmagam. És lehet, hogy akkor többé nem hiányozna nekem senki sem. És nem esnék bele ennyire pasikba, mint vak ló a szarba, vagyis teljesen, tetőtől talpig.
De fene tudja.
Én nem tudok semmit.

Csak azt, hogy még két eset van, amire emlékszem, hogy nagyon boldog szoktam lenni: amikor repülök a felhők felett. Olyankor sírni szoktam a gyönyörűségtől. És amikor nagyon szerettem Opent. Amikor szabad volt szeretni, és az egész testemet-lelkemet átjárta maga az érzés, hogy mennyire szeretem ezt a férfit, és mennyire örülök, hogy mellettem van.