Müller Péter bácsinak - 2.

A százhetvenkettedik oldalhoz: igen, igen, IGEN!

Olyan hálás vagyok ezért, hogy pont most írtad meg ezt a könyvet és hogy pont most került a kezembe. Ha Anyám nem veszi meg, és nem dicsekszik el vele, valószínűleg tovább szenvedtem volna a kétségeim között.

Azon kétségeim ugyanis, a Gyermeki tekintet megtartása és a felnőtté válás kérdései, jó ideje kínoznak.

Tényleg, kínoznak, talán évek óta, és talán még midnig nem értek midnent kristály tisztán az életemből.

Az történt ugyanis úgy hat-hét évvel ezelőtt, hogy életem első és azóta is leghosszabb kapcsolatából (tizenhéttől húsz éves koromig tartott), egyszercsak kiugrottam. Mert azt gondoltam akkor, kell lennie ennél jobbnak. Jobb szexnek, több közös kimondhatatlan gondolatnak és érzésnek, és főleg: olyan kapcsolatnak, ahol a férfi nem hagy el folyton valami más punci kipróbálása végett. (És akkor még nem tudtam, hogy ez is a sorsom része, a férfiak általi elhagyatás, csakhogy valahogy akkor még foylotn vissza is jött hozzám az illető.) Amint viszont kiugrottam a kapcsolatból, a csodák és a katasztrófák, a belső világégések egymást követték az életemben. A magány, az egyedüllét, a kétségbeesett keresés, hogy valahová, valakihez vagy valakikhez kapcsolódni lehessen, őszintén, tiszta szívvel, de közben magamról sem tudtam semmit, csak írtam a verseimet, amik a tudattalan határtalanságából és homályából fénylettek fel igazgyöngyökként. Bölcsességem már akokr is volt, de valódi tapasztalaton és józan paraszi észen alapuló tudásom nem volt.

Túl fiatal voltam.

Húsz évesen vártam, hogy majd találok olyan érett férfit, aki már nem kísérletezik, aki - úgy, ahogy én, - tudja, hogy nincs hová menni, hogy nincsen tovább, hogy ha egyszer találsz valakit, akit szeretsz, és akivel mind a három lényeges pont (fej, szív, szex) stimmel, vagyis mindhárom helyen jól kijöttök, akkor tényleg nincs hova tovább. Nincs más, nincs jobb. Ha még ezek után is vannak problémák, mert azok mindig vannak, akkor együtt meg lehet oldani őket. Ha valódi szeretet van, és ha azonos a szándék, hogy kitartani egymás mellett, csak azért, mert szeretjük egymást, és csak azért, mert egymást – akárhogyan is – társul választjuk és tudjuk elfogadni, akkor nincs hova tovább. Akkor, ha rendetlenség van, akkor nem kell továbbállnunk, hogy egy másik kapcsolatban is ugyanoda lyukadjunk ki, és ugyanúgy rendetlenséget hagyva magunk után, továbbálljunk, és megint rendetlenséget csináljunk és megint továbbálljunk és így tovább. Hanem rendet kell raknunk. Ha rendetlenség van a lakásunkban, akkor sem öltözünk másik albérletbe, vagy nem költözünk ki az utcára, hanem rendet rakunk és újra élhetővé tesszük az élőhelyünket. Így van ez a párkapcsolattal is, vagyis szerintem így kéne lennie, és most már azt is tudom, hogy ez nem elég. Mert ha ez a különleges valaki, avagy maga a kapcsolat szembesít minket a saját életünkben, lelkünkben lévő rendetlenséggel, akkor is pontosan hogy oda kell fordulni és rendet rakni a saját életünkben, lelkünkben, mert nincs hová futni. Hátat fordíthatunk neki, de attól még nem lesz jobb. Elmenekülhetünk és elveszíthetjük azt az embert, akit szeretünk, és vele elveszíthetjük magunkat is. 

(Ezutóbbit a legutóbbi kapcsolatomból tanultam, ahol szintén elhagytak. Ahol szintén olyan embert vonzottam magamhoz – még csak nem is választottam – aki saját lelki rendetlensége miatt képtelen elköteleződni. Ezek szerint talán nem is szeretett eléggé – pedig azt hiszem, úgy tudom, hogy engem nem lehet nem szeretni, mert még a külső limitáló karakterem is szerethető, mert erről szólt az egész életem, hogy szerethető legyek mások számára, hogy megfeleljek, pláne ha meg ez alá lát az ember, vagy talán ezen túl, akkor pedig nem csak én, mindenki csodálatos és szerethető. Persze nem kötelező mindenkivel együtt élni, vagy szeretkezni, vagy kapcsolatban lenni. De azt biztos, hogy mindenki szerethető. És az is biztos, hogy van, aki az életcélját nagyobb arányban és van, aki kisebb arányban teljesíti. És ez is teljesen rendben van, hiszen csak rajta múlik, és legfeljebb majd visszajön, ha nem sikerül neki teljesen minden. Vagy nem. Bár lehet, hogy a legutóbbi reménybeli és immár halott-reményű társjelöltemnek az életfeladata nem a fájdalom, nem is a rendrakás – tulajdonképpen nem tudhatom, mi lehet az. Lehet, hogy neki a magányt, a bántás és fájdalomokozás szörnyét, vagy éppen a szabadságot (annak minden előnyével és hátrányával) kell megtapasztalnia, és kidolgoznia magából). Ettől viszont még nem tudom, miért vonok be folyton olyanokat, akik képtelenek társam lenni. (Lehet, hogy nekem is a szabadságot kell megtapsztalnom annak minden fájdalmával együtt? Vagy az elhagyatás fájdalmát? Hogy megtanuljam csakis önmagam által definniálni önmagam, és hogy megtanuljam többek között azt, hogy mennyire hatalmas hiba más dolgokon vagy embereken keresztül definiálni önmagunkat? Mert ez is például ragaszkodást szül. A ragaszkodás pedig szenvedést szül.)

Visszatérve az eredeti gondolatmenetre túl fiatal voltam olyan férfit várni, találni, aki elég bölcs mindehhez.

És úgy tűnik, még most is, huszonhat évesen is túl fiatal vagyok ehhez. Lehet, hogy ötvenévesen vagy hatvanévesen sem leszek elég öreg hozzá. Én nem tudom.

De amire ki akartam lyukadni ezzel az egésszel, az az, hogy ez a kiugrás indított el egy úton. A Tudás útján. Ha abban a kapcsolatban maradok – persze ezen nem érdemes gondolkodni, de valsózínűleg, ha benne maradok, akkor – soha a tudatosság olyan szintjére nem jutok, mint ahol vagyok. Vagy talán igen, csak más úton, de be kell valljam, hogy az eddigi út szenvedései, fájdalmai kamatostul visszafizetődnek bölcsességben, tudásban és tudatosságban, mint bármi azelőtt. Viszont ha akkor nem döntök úgy, ahogy, akkor biztosan nemt örténik meg velem az, ami két évvel később megtörtént: hogy találkozom Sz.T.Úrral, aki mindennél erősebben és markánsabban, mindennél nagyobb segítő, lendületet adó seggberúgással indított el a tudatosság útján. Teljesen életszagúan, kegyetlenül, ahogy egy igazi mester. Akkor persze nem lendületet adó seggberúgásnak érzékeltem, hanem gyomorszájon vágásnak, és összegörnyedtem a fájdalomtól, és úgy is maradtam pár évig. De aztán Sz.T.Úr megint jött, és elrángatott egy helyre, ahol ugyanezt sokkal finombabban, emberibben, humánusabban csinálják.  A seggberúgást mármint.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mai napig nem igazán értem, nem tudom, miért nem engedett el akkor engem, miért vagyunk még most is teljesen élő kapcsolatban. Talán mert neki erősebb volt a belső jelzése, és ő jobban tudja, hogy mi a dolgunk együtt ezen a Földön, mint én? De miért tudja ő jobban? Nem lehet, hogy én is tudom? Vagy rosszul tudom? Elhomályosítja látásomat életem traumája? Az a trauma, ami meghatározta egész eddigi életutamat, ami titokban irányította minden eddigi lépésemet?)

Nos, amióta találkoztam Sz.T.Úrral, azóta él bennem a kérdés, bár csak pár hete él tudatom felszínén, hogy miért kell nekem másnak lenni, mint amilyen vagyok? (Jó, rendben, Sz.T.Úrnak akkor igaza volt abban, hogy az úgy tényleg nem volt jó, ahogyan volt, ahogyan működtem. Tényleg sok réteget kellett leásni, amíg valódi önmagamat egyáltalán megsejthettem, és hogy végre merjek szembe nézni életem oly sokáig eltagadott világfájdalmával. És persze, mindig van tovább...) Szóval akkor volt először, hogy szembesültem azzal, hogy nem lehet gyereknek maradni, nem lehet szabadon játszani, az álmokból pedig nem lesz semmi. Sz.T.Úr markáns vonal, fordulópont, sorsformáló erő az életemben. (Mellesleg mindig itt van, mindig lehet menni hozzá, és mégis alig tudok róla valamit. Pedig olyan csodálatos élete van – mármint a belsejét nézve, nem a külsejét. A sorsfeladatát, a vállalását nézve, a démonját nézve, amivel oly keményen küzd... Szóval le a kalappal, és a saját küzdelme mellé még ráadásul segítő is. Segítő szakmája van.)

Hiába tudom ma már, hogy minden, amit bárki mond, róla szól, mert ő csakis az ő szemüvegén keresztül képes látni, és gyakran, amit én magam mondok, avgy látok másokról, azt bizony, csak később veszem észre, hogy magamról mondom, magamban látom. Hisz ha nem lenne meg bennem, nem ismerhetném fel másban. És amikor másvalaki segítő tükröt tart elém, ami sokszor igen kényelmetlen érzés, akkor jövök rá egyik-másik démonom létezésére. Tehát hiába tudom ma más, hogy minden, amit Sz.T.Úr akkoriban mondott nekem az ő világáról szólt, nem pedig rólam, vagy legfeljebb az én szerepemről vagy képemről, amit az ő világában betöltöttem, vagy aminek az ő világában látszottam – bár magam számára valami teljesen más voltam, és akkor még nem tudtam a fenti igazságot, így elhittem minden egyes szavát, amit rólam mondott, de nyilván ez is így van rendjén.

Ellenben a gyermek-felnőtt kérdés azóta is bennem van, már azok után is, hogy ennyit változtam, fejlődtem, hogy mertem ennyit változni a Nőség felé, önmagam felé.

A minap, egész éjszakás meló után a Mammut egyik az utca felett átívelő hídján ücsörögve, a téli hajnali forgalmat bámulva fojtott zokogásban törtem ki. Először azt is el akartam hessegetni, elfojtani teljesen, hogy ne itt nyilvános helyen, mert mit fognak gondolni az emberek és különben sem illik az utcán vagy boltban vagy éppen bevásárló központban nyilvánosan sírni, felnőtt nőként, mint egy bőgőmasina. És akkor azt gondoltam: Miért kell nekem másnak lenni, mint ami vagyok? Miért kell mást mutatni kívül, mint ami belül van?  Miért kell nekem elnyomnom az érzelmeimet? – Azért, mert a világ ezt várja el? Hát nem. És akkor, ott sírtam. Azért sírtam, mert egyedül voltam hajnalban Budapesten, amikor a munkatársaim már aludtak; azért sírtam, mert olyan szép volt a budai havas hegyek látványa, a hajnali gyér forgalom, és mert ezt nem volt kivel megosztanom. Azért sírtam, mert eszembe jutott Open, a legutóbbi kapcsolatom, akibe még abban a pillanatban is, sőt még most is szerelmes vagyok – habár most éppen tudom, és érzem, hogy a szerelem mindig velem van, bennem van, soha nem hagy el, és tárgy, ok és cél nélkül is él bennem. (Tulajdonképpen most inkább életvágynak titulálnám, létszomjnak. Ilyesmi lehet a létszomj, hogy él az emberben egy vágy, ami önmaga szinte egy drog, ami már nem is vágy, mert kioltja önmagát. Csak van. És jó.) Akkor azért sírtam, mert ez a valaki, akit annyira szerettem, akin át definiáltam magam, akinek mindenemet odaadtam, és akivel olyan jó volt létezni, jó volt tudni őt – ő már nincs velem. Mintha tényleg meghalt volna. Nem hívhatom fel. Nem írhatok neki, hisz ha írok, nincs válasz. Nem hallok róla, nem találkozom vele. Pedig Magyarország elég kicsike hely. Olyan, mintha már csak a emlékeimben, a szívemben élne. És akkor régen a részem volt, és elment. Kitépődött a szívemből, a lelkemből. Önszántából. Miközben azt mondta, szeret. Ezért sírtam. Mert hiányzott. Mert magányos voltam. Mert jött a karácsony. Mert tudtam, hogy most hazamegyek, és abban a kisvárosban egyedül leszek. És csak jönni-jönni fog a karácsony és nem lesz jobb, én majd szembesülök a magánnyal. (Pedig, most tudom, érzem, látom, a magány jó is tud lenni. Csakis rajtam múlik, élvezehtővé teszem-e magam számára.) Azért sírtam, mert tizennégy átdolgozott éjszakai óra után is cipletem az ötvenliteres hátizsákomat, ami nagyon nehéz volt, és mert erről eszembe jutott névrokonom, M., akit nagyon szeretek, és aki azt mondta nekem augusztusban, amikor ugyanígy cipletem a hátizsákot, hogy az nagyobbnak tűnt, mint én, vagy mint amit én egy vékony, gyengének tűnő nő elbírhattam volna, azt mondta: „Jó lenne ha érszrevennéd, hogy nem neked való, hogy ilyen terhet ciplej...” És az is eszembe jutott, hogy Open azt mondta, cseréljem le a gurulós zebramintás bőröndömet, mert az nem praktikus, a nő pedig akkor nő, ha süt róla a praktikum, így aztán kompromisszumos megoldásként, a bőröndöt nem cseréltem le, de kivittem Dániába a hátizsákomat is – visszafelé már azzal mentem, meg most hazafelé is. És itthon is fogom hagyni. A keserű tanulság pedig, hogy X-nek „a” dologtól nő a nő, Y-nak meg „b” dolgotól nő a nő, én pedig nem tudok mindenk megfelelni. És így van az egész életemmel is. Nem tudok midnennek és mindekinek megfelelni, pedig szeretnék. Ez a jókislányság, és ez ellen lázad a rosszkislány bennem. Az viszont felháborít, hogy ha már egy férfi velem van, akkor miért mond ilyeneket, hogy nekem valami mástól nő a nő, mint ami avgy amilyen te vagy. Vagy ezt csak el kéne engednem a fülem mellett? Mindig lesz ilyen? Vagy lesz valaha olyan, hogy nem csak én fogadom el a férfit, úgy, ahogy van, mindenestül, még a szarságaival együtt is, vagy azok ellenére éppen – ebben különben nagyon jó vagyok – hanem a férfi is el fog fogadni engem úgy, ahogy vagyok, midnenestül, még a szarságaim ellenére is, és azokon túl fog látni, és amikor arról beszélek, hogy én nem vagyok elég szép, vagy jó, vagy éppen úgy érzem magam, hogy enm találok semmi ruhát, amiben aznap jól érezném maham, amikor semmi sem ó, vagy amikor sírva fakadok azért, mert az éppen jól menő kapcsolatban a fejembe fészkeli magát az a gondolat, hogy „Úgy szeretlek, hogy félelmetes, emrt nem akarlak elveszíteni, és félek, mi lesz, ha mégis?” – ilyenkor nem kontrázik, nem mondja azt, hogy egyszer úgyis vége lesz – mint a szemét realista emberek, akiről Te írsz, Péter bácsi, azok a reményvesztett, nem józan, hanem KIÁBRÁNDULT, megsavanyodott emberek, a százhetvenkettedik oldalon, - hogy ilyenkor megsimogat és azt mondja, jajj, Te, és megölel, és azt mondja, kis hülye vagy, de így is szeretlek. Igen, talán így mástól várom a kijózanítást, a jelenbe rángatást – de főleg azt várom, hogy végre legyen valaki, aki társam tud lenni az örök idealizmusban is.

A gyermekszemmel való nézésben, ami szerinted, Péter bácsi, Örök Emberi szem. Amiben még vannak csodák. Ami miatt nekem, felnőtt nőnek minden egyes nap csoda feletti Csoda az a férfi, akit szeretek – akármilyen legyen is, mert az isten szemével tudom nézni, mert az Örök Emberi csodalátó szemmel tudom nézni. Mert csoda az, hogy ő van, hogy pont mellettem van, hogy olyan amilyen, hogy olyan nagyszerű, kreatív, szellemes, erős, egészséges, amilyen, hogy olyan gyönyörű teste van, amilyen, hogy olyan mély szemei vannak, amikben úgy el lehet veszni, hogy olyan gyönyörűek az ujjai, amikkel megérint, hogy olyan jó az illata, hogy olyan jó az ölelése, hogy olyan jó vele aludni – mellesleg nagyon kevés férfival tudok jól aludni, és amikor sikerül hosszú távon nyugodtam aludni egy férfi mellett, az mindig nagyon jó jel, bár úgy tűnik, nem elég jó.

Hogy az ilyen csoda-látásban társam legyen, hogy ő is mélyebbre lásson benne, hogy a testben és a lélekben is lássa a csodát, hogy olyan idealistán örök hűséget merjen ígérni, és főleg hinni, amilyet én hittem és fogok hinni megint – remélem, következő alkalommal utoljára, és végleg, életem végéig.

Kérlek, Péter bácsi, mondd, hogy nem kell nekem is végleg kiábrándulnom a hitből, a csodákból, nem kell megkeményednem és kiszáradnom ahhoz, hogy Igazi, Felnőtt Nő lehessek. (Mert úgy tűnik, hogy így, gyermek szemmel, csodalátó szemmel, hittel, hűséggel, odaadással, melegszívűen nem kellek egy férfinak sem, csak ideig-óráig. Aztán midnegyik megy a maga élete után, amiben nekem nem marad hely – ahogy Apáméban sem maradt.) De az, hogy Te vagy, az bizonyíték, hogy legalább egy magyar nyelvet beszélő férfi létezik a Földön, aki azokban az értékekben hisz, amiben én. De sajnos nem bizonyíték, hogy létezik több is. De legalább az esély megvan rá, hogy ha egy van, talán valahol van még egy, vagy van több is.

És most mondd meg, nem szánalmas vágyakozás-e ez részemről, és nem lenne sokkal „nőiesebb”, ha egy hideg hegy lennék, egy megközelíthetetlen díva, aki jó érzi magát önmagával, és nem vágyakozik ennyire egy jó társ után.

 

Ezért sírtam akkor, és most is sír ezért a lelkem. Hogy miért kell játszmázni? És hogy minden egyes alkalommal, amikor nem játszmázom, amikor őszintén kifejezem az érzemeimet, akkor én húzom a rövidebbet. Ez miért van?

Talán persze nem jó helyen keresgélek, és még sokat kell érnem és tanulnom ahhoz, hogy – szinte magától – a  megfelelő férfit vélasszam vagy vonzzam magamhoz, és majd egyszercsak jön. Magától. Minden működni fog. Én majd biztos leszek magamban, és soha többé nem hagyom el magam és kompromisszumot sem kötök majd. Önmagam maradok és erős. És majd képes leszek úgy élni az életem, mint a példaképeim, akik egyszerű emberek: egyszerűen boldogok a gyerekük és az őket összekötő szerelem miatt. (Akik száját ehhez hasonló mondatok hagyják el: Ránézek a gyerekemre, ahogy mosolyog és ettől még szerelmesebb leszek az apjába.) Nem gondolkoznak misztikus dolgokon. Egyszerűen csak élik azt, ami az élet rendje. Dolgoztak, megismerkedtek, összeházasodtak, gyerekük lett, jön a következő, felnevelik majd őket, és dolgozni fognak, és zenélnek, és barátaik vannak, akik meglátogatják őket, és elutaznak a Nagypapához, akit mindannyian imádnak, mert egy remek, nagyszerű, irdatlan jófej a Nagypapa.

És majd tudok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, olyan nem-elégedetlenkedő lenni, mint amilyen most vagyok épp, hogy majd elégedett leszek mindazzal, ami adatik. És majd hinni is fogok magamban és nem én fogok a férfihoz alkalmazkaodni, hanem ő énhozzám – vidámságban, szerelemben, játékosságban.

De ah, az még messzinek tűnik most, hogy én nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám, és játékos legyek.

Csak végre el kéne döntenem, hogy milyen vagyok, és azt semmi pénzért, semmiképp soha fel nem adni semmiért. Olyannak maradni, elfogadni, bízni és hinni magamban, hogy az jó.

Azt mondd még meg, drága Péter bácsi, hogy ha én tudom, hogy csodálatos vagyok, (és azt is tudom, hogy ugyanolyan értékű, mint mindenki más, és hogy mindenki más is csodálatos), mások miért nem tudják ezt? Mennyit kell még VÁRNI?