December 19. 16:09
Már vagy négy órája itthon vagyok Siófokon, és már vagy négy órája szakad a hó. Szeretem, ha esik, és ha betakar mindent, attól minden olyan csendes lesz, és más. Így elviselhető az itthon-lét.
Ahol se internet, se emberek, se meleg.
Borzasztó hideg és nyirkos falú ez a házikó. Kint olyan hideg van, hogy enmigen lehet rendesen felfűteni. Szigetelés mint olyan, az nincsen. Ha meg húsz foknál többet akarnánk, mint ahogy én mindig többet akarok, akkor fizethetnénk százezreket a gázszámlára.
Találkoztam Sz.T. Úrral, aki megint sikeresen megérintett. Mint régen. Egyetlen mondattal. Ez nem mindig sikerül neki, de most megint betalált, és ezúttal nem volt bántó – végre. Fejlődik.
Egyszer régen azt kérdezte, ahogy együtt feküdtünk és megsimogatott, hogy „Hát mi’csináltak veled, mitől félsz ennyire ha?” Ennyi. Nem kellett többet mondania, én elkezdtem zokogni. Minden értelemben meztelenek voltunk.
Na most ugyanezt csinálta, csak már nem kell levetkőznünk, hogy közel legyünk annyira egymáshoz és már egymás mellé sem kell feküdnünk, és nem is bőgtem. Azt kérdezte egyszercsak, minden átmenet nélkül, hogy „És sokat sírsz?” Mondtam, hogy igen, miért? Látszik? Mondta, hogy nem, csak ő lát dolgokat. És módfelett kíváncsi vagyok, miből látta...
Hogy csinálja? Hogy lát belém? És ez miért olyan jó nekem? Jobban megértem így magam? Vagy csak az ilyen éles figyelem, ami olyan jó?
(Lassan teljesen besötétedik, a hó még esik, és még mindig világít. Kár volna lehúzni a redőnyt. Ha nagy hó van, mindig egész későig nem szoktam leengedni, hogy lássam az esti fényeket az ablakomból, hogy beszűrődjön az utca békéje. )
Sz.T.Úr ahhoz a szokásához is híven tartotta magát, hogy volt valami, amit túlreagált, de szerencsére nem engem, így én csak figyeltem – egyre jobban értem, látom, milyen ő, kivéve, hogy folyton ayahuascazik, és az túl nagy mélyég még egyelőre ahhoz, hogy átlássam. Valamint ahhoz a szokásához is tartotta magát, hogy feltételesen kondícionált, csak szinte észrevehetetlenül, olyannyira kifinomodott már. De sajnos, azt hiszem, működik neki – lehet, hogy nem kéne vele soha többet találkoznom. Pedig drága jó ember. Csak bolond. Nade ki nem az? Ezt egyébként úgy szokta csinálni, hogy teljesen ellentétes dolgokat mond. Most már csak utalás alatti utalás, köbgyökvonással előkeríthető nyom:
ÁLLÍTÁS A) Keresek valakit (értsd: azt a nagyon szép és kedves lányt, akiről semmi mást nem tudok, egyetlen egyszer láttam és tűvé teszem érte Budapestet, ő a rögeszmém, nem kicsit érdekel, más nem történik, nem tudom kiverni a fejemből.)
ÁLLÍTÁS B) Azér’ érdekelsz ám, kíváncsi vagyok rád... Te kis depressziós picsa, jól van, tudom ám, milyen érzés. (Értsd: érdekelsz mint ember és mint nő.)
A „mikor dugtál utoljára” játékban ő vezet: 11 nap híján egy éve.
(És most már sötét van, odakint a hónak vörös, narancs, fehér, kék árnyalatai vannak az utcai lámpák fényében.)
Tegnap délután fél hattól ma reggel nyolcig pedig David Guetta (becenevén Gettó Dávid) rakta. De én még annál is jobban raktam David Guettának, a VIP-loungeban.
Az italokat az asztalokra le, a poharakat a pultba vissza.
Szóval ötezer fős rendezvényen pultoztam, felszolgáltam a VIP részben, VIP karszalaggal – csak az volt a bökkenő, hogy a VIP részben túl sok volt a suttyó, tisztelet a kivételnek.
Például annak a férfinek, aki által most leutánoztam Sz.T.Urat.
Aki ötezer ember közül egyedül –
Aki két hónap után először –
Aki hosszú idő óta igazán –
megmozgatta a fantáziámat, puszta megjelenésével, és a szemeinken át való hú-de-mélyre-kapcsolódással a bárpult felett.
Aki egy időre a rögeszmémmé válhat.
Aki plátói szerelmem lehet, hogy Open helyére illesszem az agyamban, mint „rágondolnivalót”. Mint ideál-képet.
És akiről nem tudok semmit, csak azt, hogy jófej, hogy irdatlanul jó pasi, hogy káprázatos a mosolya, és hogy tetkója van az alkarján alul, majdnem kopasz – teljesen világos (szőke, vagy őszülő?) sörték világítanak a formás fején, arányos testfelépítésű, (értsd: iszonyatjó a teste), 178-182 cm magas, fültágítója van, és világító-világító gyönyörű szemei, amikbe bele lehet nézni, mert van hová, és mert mer nézni, mer kapcsolódni, teljesen nyitottan és merészen, és egészen a... szóval odáig lelátni benne, és tudom, hogy ő is odáig lelát az enyémben. És szereti a Fütyülős mézes meggy pálinkát.
És ami a legfontosabb, hogy a személyisége – és valami, ami számomra nagyon jó – átsüt a földi, fizikai megjelenési formáján.
(Bár ha ennyire bejött, hogy le sem bírtam venni róla a szemem, valószínűleg pont az a típus lehet, akivel jól megszívnám a végén. Mert nekem az őrültek és a bolondok, a művészek és az egyéniségek jönnek be – mintha nem lennék éppen elég én magamnak....És akkor vannak a balhék, ha kettő is van... De persze sose lehet tudni, mert már minden megpróbáltam, olyat is, akit gazán akartam, olyat is, akit nem akartam, és olyat is, akiről el sem tudtam képzelni, hogy valaha akarni fogom – mégis mindig megszívtam. Legutóbb szívtam a legnagyobbat, mert igazán szerelmes voltam, fülig, a kislábujjamtól a fejem búbján át. Ráadásul szerettem is. Ráadásul intellektuálisan, szexuálisan és szívcsakrálisan is passzoltunk, azt hiszem. Nade lényeg, hogy mivel eddig mindent próbáltam, most meg semmit – lehet, hogy pont most múlik el...)
És amikor belegondoltam, milyen lesz elmesélni Sz.T.Úrnak, hogy leutánoztam, letükröztem – a mai napon először mosolyogtam igazán...
Szóval ezúton is kérem, aki felismerni véli a titokzatos diszkólovagot,
Feltétlen keressen meg engem, vagy őt.
Engem azzal, hogy kicsoda ő és hogy került ide és mit csinál. (És hogy hogy lehet ilyen gyönyörű egy ember.)
Őt pedig azzal, hogy Dániában várja egy magyar tyúk, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön
a folytatást pedig mindenki magának kitalálja.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése