Merre, miért

Még ha bennem is van a hajóskapitányom, ha bennem is van a saját Gondviselőm, a felsőbb, bölcsebb irányításom, az erőm; még ha tudom is, hogy halhatatlan harcos vagyok, a fény legyőzhetetlen harcosa, aki mindig győz, aki ha szenved, okkal szenved és több és gazdagabb lesz tőle, aki a szenvedéseiből alázatot tanul; még ha érzem is a középpontomat, ha eggyé tudok néha válni az isteni gyönyörűséggel, fénnyel és békével –

Akkor is szenvedek attól, hogy vakon tapogatózom, és csak kicsiket merek lépni, hogy nem tudom, merre induljak. Azt mondják, mindegy merre indulsz, csak indulj és a többi majd jön magától, és én már el is indultam, de valóban, eddig is azért nem döntöttem és eddig is azért féltem elindulni, mert nem látok tisztán, mert nem tudom, mikor van az a pont, amikor egy álmot már nem érdemes tovább kergetni – és ezért indulni sem nagyon mertem, mert nem tudtam, az álom csak az egóm útja-e vagy a Sorsom? Az álmom csak az egóm kísérlete hogy szomjait bizonyos evilági dolgok után valahogyan kielégítse?
Én a Sorsomat akarom élni.
De nem tudom, mi a Sorsom. Győzedelmeskedni a sötéstségeim felett. Igen.
De közben bármit csinálhatok?
Mi van, ha az álmom kergetése nincs benne a Sorsomban, hanem csak valami, amit a fejembe vettem, hogy látszólagosan értelmet adjak az életemnek?
Elhatároztam egyszer régen, hogy Jó Ember leszek, ha nagy leszek. És aztán, hogy csak magamért fogok élni. Hogy nekem nem kell gyerek, mert az kötöttség, önmagamról való lemondás. Nekem szabadság kell.
De közben azt láttam, hogy semminek semmi értelme. Se a gyereknek, se a családnak, se a munkának, se a pénznek, se a karriernek.
Aztán úgy láttam, egyetlen-egy dolgonak van értelme, és egyetlen-egy dolog jó ebben a világban: szeretni.
De tudok-e szeretni?
Hogyan kell szeretni?
Ahogyan szeretek, az valódi szeretet-e?
...minden egyes nap újra és újra le kell győzni a kísértést – ezt már megtanultam. És újra és újra meg kell tanulni a középpontunkba kerülni és ott maradni. ...vagy létezik olyan, hogy akísértés magától elmúlik, mint ahogy a létszomj is egyszercsak magától elmúlik, ha megértünk rá, ha már eleget tapasztaltunk?
///
Önáltatás, álszentség és ügyeskedés másokra kivetíteni saját gonoszságainkat, gyengeségeinket, hibáinkat.
///
Utáltam Szűz Mária lenni, viszolyogtam ettől a szereptől óvodás és kisiskolás koromban, és lám, most mégis az ő sorsfeladatát kell játszanom – talán már akkor is tudtam: a szent, tiszta befogadás egy dolog. Az Anyai bölcsesség és szeretet egy másik dolog. De amivel eddigi tapasztalatom alapján sok és nehéz dolgom, küzdelmem van, az az elengedés. Neki sorsfeladata volt az iszonyú „enyém vagy” típusú anyai szeretet ellenére elengedni a fiát, elengedni meghalni, tudva, hogy az az ő sorsa. Nekem meg el kell engednem apámat, a sérelmeimet, a fájdalmaimat. A jókat, a rosszakat. Mindent. Folyton csak elengednem kell, és az nekem igen fájdalmas még egyelőre....Talán ez az egyik fő csapásirány. A másik talána szeretet, ami ezzel összefügg és amivel szintén sokat foglalkozom, és amiről nem tudom, jól csinálom-e.

Könnyek között írom – nem tudom, az eszmélés örömének könnyei-e, a katarzis könnyei, vagy az iszonyú vágy, szomjúság könnyei... Most valahogy érzem, tudom, mit szeretnék az életemtől azon kívül, hogy boldog legyek.
Érteni, tudni, látni akarok.
Emlékezni.
Persze erre a Sors kérdezhetné, hogy ha úgysem hiszem el, akkor minek mutogassanak nekem bármit is? Mert amikor mutogattak, akkor sem hittem el. Se az előző életek emlékeit, se az előző életeket, se a kitágult érzékelést.
Most pedig jó lenne emlékezni, milyen sorskönyvvel, milyen élettervvel jöttem ide. Jó lenne emlékezni, milyen volt a gyerekkorom, a babakorom, milyen személyiséget hoztam magammal? Akkoriban tudtam-e boldog lenni, vagy már akkor is drámás, problémás, szomorkodó lélek voltam?
Látni, érteni akarom a nagy távlatokat. Az egészen széleseket, a beláthatatlan magasságokat és mélységeket, hogy értsem és jól éljem az életem. Hogy értelmet és célt találjak. Hogy tudjam, hogy a szenvedésnek is oka van. Hogy bizakodhassak és másokat biztathassak.
És azt is akarom, hogy megértsenek. Most nem értenek. Nagyon sokan nem értenek. És emlékszem, a legnagyobb boldogságot az okozza, ha valaki Lát engem, ha megértenek, ha meglátják a lényegemet. És az, ha valakiben felismerem a saját érzéseimet, gondolataimat.
...valójában pedig nem akarok tudni semmit, csak jól élni akarok.

És szintén könnyek között írom, hogy most eszembe jut, amikor pár nappal ezelőtt találkoztam Sz.T.Úrral, és a „hogy vagy” kérdés után meg sem várva a válszomat azt kérdezte: „És sokat sírsz?” – És mintha teljesen váratlanul hátbatámadtak volna, meglepve bukott ki belőlem az igazság: igen, sokat sírok, miért, tán látszik? Azt mondta, nem látszik, csak ő lát dolgokat. Hát azóta érdekel, vajon miből látta, hogy sokat sírok, pedig akkor egész jó passzban voltam. Most azért sírok, mert december huszonnegyedike este van, Szenteste, és úgy felhívnám őt, hogy beszélhessek valakivel, hogy megkérdezhessem tőle: „Mondd meg, mikor lesz már vége? Mikor lesz vége?” – ennek, hogy ennyit sírok, hogy szeptember óta szinte folyton sírok, jó és rossz dolgokon, mintha most sírnám el az összes eddig el nem sírt könnyemet, mintha az a gyerekkori fájdalom, amit agresszívan elnyomtam magamban, mintha most törne felszínre... Ő, Sz.T.Úr indított el ezen az úton, előtte soha nem kérdeztem magamra, csak szenvedtem, tudatlan voltam, aludtam, nem voltam sem lelkileg sem szellemileg éber. És ő, Sz.T.Úr, aki a férjem lesz – mert ez lenne a világ legnagyobb poénja, és akivel már régóta semmi nincs köztünk, vagyis valami van, ami számomra teljességgel meghatározhatatlan; se nem barátság, se nem haverság, se nem semleges, se nem szexualitásfüggetlen, azt hiszem, tényleg szeretem őt, azzal a nyugodt, távoli szeretettel, ami semmit sem akar – szóval ő pszichológus, de az hagyján. Azt hiszem, hozott képességei is vannak bőven mások meglátására, csak nagyon nehéz ember. Hirtelen vulkánkitörős, túlreagálós, nem gondolkodós, és ezért megbántós – már akit készületlenül ér, engem már jó ideje nem bánt semmilyen formában... de ehhez persze pont ez a távoliság kell. Szóval mindezek okán vele kéne ezekről az el nem sírt és most elsírandó könnyekről beszélnem, ha valakivel egyáltalán. És arról is kéne beszélnem vele, hogy nem értem egyelőre, hogy miért van az, hogy hiába szeretem nagyon az anyám, hiába tudom, milyen elképesztően jó volt hozzám, jó és bölcs Anyám, mégsem tudok kedves lenni hozzá, és amikor nem vagyok kedves hozzá, amikor minden szerető érintését, gesztusát, de még a szavait is lepergetem, lerázom magamról, durván és agresszívan, azután meg sírok. Egyedül. Itt sírok egyedül, mert december huszonnegyedikén Szenteste magányos vagyok, mert még mindig fáj, hogy nem lehet velem az az ember, akit annyira szeretek – az egyetlen, akiről elhittem, hogy lehetne, és mert szomorú vagyok, sebzett, fájok, és bárhogy igyekszem, nem tudok csak úgy boldog és vidám lenni, és folyton a sírás kerülget, ha pozitív gondolatokat keresek, akkor is, és mert bántom az anyámat, és Istennek hála, hogy valahogyan, - nem is tudom, hogyan - elviseli, és azért is sírok aztán, mert itt sírok ezeken ahelyett, hogy átmennék anyámhoz a szobájába, és azért sírok, mert amikor meg átmegyek, egy ilyen rohadt kölyökre is csillogó szemmel mosolyog – rám, aki olyan kevésszer tudok kedves lenni hozzá.