Sors, végek, miértek - borúra derű (?)

Fojtogat ez az egész.
Hogy megőrülök a fájdalomtól, mert elhagyott az az ember, már lassan három hónapja, akiért nem csak tűzbe tenném a kezem, hanem bármikor meghalnék érte. Most is.
Nem azért, mert megérdemli. Hanem azért, mert a szerelem és a szeretet ilyen.
És ő? Őróla nem tudni semmit.
Ez hát a vége.
Biztosan így kell lennie.
És most, hogy mindent bevallottam magamnak, a végső legmélyebb érzéseimet, most hogy leláttam a mélyéig, most már egyre jobb.
Jólvan, Te Úristen, Sors, vagy Univerzum, Izé. Jól van, legyen így. Elengedem.
Elengedem ezt az egészet ezennel, és ha lehetőségem lesz rá, továbblépek, és megígérem, hogy elfogadom, ami adatik.
Bár Te belém látsz, azt is tudod, hogy legszívesebben ezen is alkudoznék veled, hogy de aztán olyat adj, aki majd jó lesz hozzám. Igazán jó, és aki kitart mellettem, és hogy ne kelljen többé csalódnom a férfiakban, és akit ennyire tudok majd szeretni. Szerelemmel, lángolással, szeretettel, barátságaal, bajtársisággal, és mindennel. És hogy ne kelljen többé ilyen fájdalmasan elengednem. (Talán ő volt ez első férfi az életemben, akinél nem azt gondoltam, hogy huh, de jó, hogy végre vége...)

Ettől még fáj. Nagyon fáj. Biztosan van oka, és biztosan megérdemlem, ha igaz az, amit láttam az előző életemről, hát megérdemlem, hogy folyton játszanak velem. Lám, inkább ezt választottam, a szenvedést, a gyengébbet, a sebezhető lényt, mint hogy elviseljem a fájdalmát annak, hogy én bántottam annyi nőt és férfit az akkori férfi-erőmmel... De most már, most, Te Isten, most már megérdemlem a valódi kapcsolatot. Amiben hit van és cél és értelem, szeretet, derű és béke. Együttműködés, odaadás, kitartás, egymásra-figyelés, nyitottság, tolerancia. Felfelé élés. Felfelé látás. A belső gyönyörűséges világom külső megtestesülése. Csoda. Mert ami bennem van, az csoda. Isten, most már megérdemlem!
A jót várni kell, a rosszra pedig készülni.
Milyen nagy igazság.
De ettől még fáj. Fojtogat, megfulladok a szomorúságtól, ami rajtam ül, mint egy kényszerzubbony, és csak halkan mosolyog ki belőle a lelkem, az arcom, ha a boltban az eladóknak kellemes ünnepeket és minden jót kívánok. Nagyon halk, erőtlen egérhangon.
Pedig tudom, az erő itt van bennem. A béke és a csoda is.

Egy nappal később:
Ma találkoztam a hosszúbarátommal (azért hosszú, mert hosszú ideig jártunk évszázadokkal ezelőtt), és az egész kedves családjával. Eljött értem kocsival, beültünk kávézni a kedvenc siófoki cukrászda-kávézómba, beszélgettünk a világ nagy kérdéseiről, a nőről, a férfiról, és magunkról is, hogy kinek hogy megy a sora, aztán elkísértem őt az egyik külföldi áruházlánc siófoki gyöngyszemébe, ahol a szegény egyedül dolgozó vevőszolgálatos és dohányárus néni nem volt hajlandó meghallani, amikor hozzászóltam, aztán meg észrevenni sem volt hajlandó... Vicces jelenet volt, amikor valahogy szóba került, hogy két nyárral ezelőtt összefutottunk a Balaton Soundon, ahol még hosszabb volt a hajam. Azt mondja a Hosszúbarát, hogy – Valami motoros pasid volt, nem? Ő volt a... az András? – Paul. – Ja, bocs nem tudom követni. – Röhögés – Nem baj, a barátnőim se. – Hát igen, a zűrös szerelmi életemet nem könnyű követni. Hogy ki kicsoda, melyik pasi melyik, ki miért volt hülye.
Szóval ma vele voltam, és meglátogattam a családját is. Pont ma, december huszonnegyedikén. A Szent Este előtti nappalon. Mielőtt a fény megszületik, és hódító útjára indul a sötétség felett.
De ma még sötét van.
Már tudom, hogy fényesség lesz, de ma még több a sötétség, mint a világosság.
Ma még mindig szorítja a gyomrom a magány, a keserűség, az elhagyatottság, a szeretetlenség. És ez is röhelyes, hogy itt ülök, drága jó Anyámtól egy szobányi távolságra, és ahelyett, hogy vele lennék és szeretném, itt írok a magányomról.
De ez a magány nem az emberek közti magány. Ez kozmikus magány. És szerelmi magány.
Jó volt látni a hosszú barátomat olyan hosszú idő után. Nagyon jó volt. És az egész kedves családját is. Végülis három évet lehúztunk együtt, ismernek már, családi barát vagyok, midnig szeretettel fogadnak. Nagyon kedves emberek, okosak is, intelligensek, szép házuk van, szép család – és úgy, de úgy hiányzik az, ami nekik van, de nekem nincsen: egy normális család normális karácsonya. Fény, sok fény, melegre fűtött lakás, rendezett környezet, csinos műfenyő, közös vacsora és ajándékozás. Emberek. Társaság. Történés. Plusz két macska.
Persze sokszor aztán jobb, ha az embernek nincsen, mint amikor van és fogat összeszorítva, veszekedős hangulatban kell eltölteni a szentestét... Vagy betegségben, vagy mások szenvedését nézve és nem tudni segíteni.
Milyen furcsa, hogy régen magányosan akartam élni az életemet. Kötöttségek nélkül, szabadon, kolonc nélkül, gyerek nélkül. De nyilván ez a kép, hogy a gyerek: kolonc valahonnan a saját életemből szűrődött az elmémbe.
Ma meg: epekedve várom, hogy valaki felhívjon, hogy újra embereket láthassak, hogy velük elfelejthessem magamat, hogy rájuk koncentrálhassak, hogy a kérdéseikre válaszolhassak, hogy kérdezhessek. Mi ez? Mi ez a magány, hogy nem tudok magammal, magamnak elég lenni, jól lenni.
Ma meg: várom a csodát, hogy valaki azt mondja, feleségül veszlek szívesen, éljünk együtt, és közben felkészülök a rosszra: hogy amíg meg nem halok ilyen magányos leszek, mint most. És ha csak ilyen magányos leszek, akkor tulajdonképpen nagyon boldog ember leszek. (Vagyok.)
De a jó oldala, hogy így, most legalább megtanulok hálás lenni az emberekért, akik hajlandóak szóba állni velem. Mert bizony, odakint, abban a zárt kis közösségben volt, hogy csalódnom kellett egyes emberekben, bár ez is a saját ítéletem miatt van, amit magam felett hoztam. Merthogy egyesek már nem igen szerettek szóba állni velem, mert ha csak megszólaltam dőlt belőlem a szomorúság. Ennek is van előnye: csakis az igazi, valódi Emberek maradtak kapcsolatban velem.
....de persze amíg a családot használni akarom valamire, addig nem való nekem család.
(...most kezdem csak látni, érteni, milyen lehet egy Anyának látni azt, hogy a szerelmetes gyerekéből (most már legalább van róla fogalmam, mennyire és miért lehet szinte „beleszeretni” egy kisgyerekbe (0-tól 2 éves korig) ) hogyan lesz szenvedő kamasz, és végül kiábrándult, szomorú, reményvesztett – jó esetben szenvedő, lázadó – felnőtt. Hogy a felnőttből már rég eltűnt az az őszinte tisztaság, fény, öröm, derű, képlékenység, ami a gyerekben még ott világított olyan fényesen, amikor még angyalka-szerű volt....)
Miért nem megy? Miért nem megy? Miért nem megy?
Miért nem tudok egy normális pasit bevonzani, vagy választani?
Mert ez a részem annyira el van romolva?

...nos tehát, bölcs, nyugodt derűre fel!
Hogy minden okkal történik. Hogy vannak sokkal rosszabb életek is, mint az enyém, és hogy ha EZ is a sorsom, hogy egyedül lenni, hogy folyton elhagyatva lenni, szegényen lelki gazdagnak lenni, folyton küzdeni, hogy folyton elengedni kell, hogy a férfi, akit szeretek nem lehet mellettem, legalább csináljam szépen.
Mert mindennek oka van.
Ha félek, szóljak magamra: ne aggódj!
Ha szenvedek, tudjam: ennek mélységes értelme van.
Ha elesek, parancsoljak magamra: emelkedj föl!
Ha úgy érzem, nem bírom tovább, halljam, lássam meg Önvalómat, világítsak magamnak a sötétben. Higgyek és bízzak, hogy a fényem elég magamnak.

Viszlát.
Szeretlek.