És a kétszázötvenkettedik-kétszázötvenharmadik oldalnál sírok, igazán sírok. Nem is tudom, valójában pontosan miért sírok.
És akkor eszembe jut a Blanka. Első leánygyermeke a kedvenc barátnémnak, aki Női és Emberi mivoltában példaképem. A családja pedig mintacsalád számomra. Mármint az a része, amit ismerek, azzal együtt, hogy a szülei nagyon fiatalon házasodtak, túl fiatalaon, és el is váltak. Olyan fiatalon méghozzá, hogy akkor még az apja nem is tudta felfogni a jelentőségét annak, hogy lánya született. Se e szülésnek, se a szülőségnek, se az Orsinak.
Szóval eszembe jutott a Blanka, és az, hogy milyen elmondhatatlan egy gyermek ő. Tiszta, olyan tiszta, hogy kevés ilyen tiszta gyereket látni manapság. Orsi pedig a legcsodálatosabb Anya, akit valaha ismertem. A gyerek szabad, nincsen korlátozva, nincsen megmérgezve a mai világ szenvedései által. Önmaga lehet. Mert a szülei is önmaguk. Nem mesterkéltek. Őszinték.
És Blankával különös kapcsolatba kerültem. Nem beszéltünk sokat persze. (Egy éves sincs még.) De sokszor mondták a többiek, akik ott ovltak azon az estén, hogy én nagyon tetszem Blankának. Persze, mert végre egy emberi lény (a fültágítós gyönyörű pasi után a Guetta-bulin), akinek gátlástalanul, megszíktatlanul, őszintén és nyíltan a szemébe merek nézni, és aki visszanéz – amíg jólesik neki. Szóval valódi ismerkedés folyik. És mindig megnevettet. Blanka nagy nevettető lesz. Akárcsak Orsi.
Életem tragédiája, hogy tragikus vagyok. Szomorú, érzelmes, szentimentális. És nekem ez nem jó, mert nem ilyen akarok lenni. Vicces akarok lenni, vidám, kevésbé gondterhelt. (És valószínűleg, ha olyan lennék, Sz.T.Úr sosem támadhatott volna be, vagy ha betámadott volna, lepergett volna rólam azon nyomban. Bár ki tudja....)
Most persze kérdés, hogy a gyerekkori traumámmal, amit erőszakosan és agresszíven elnyomtam magamban, hogy ezzel az előtörténettel, ezzel a szeretetlenséggel, amiben éltem, és ebben a hazugságban, amit hazudtam magamnak jobb híján, hogy a sérülésemet valahogyan ellensúlyozzam – hogy ezzel az előtörténettel lehetek-e másmilyen, mint folyton gondterhelt és tragikus?
A másik véglet az emelkedett, meditálós, hiperboldog, hiperkedves, hipertoleráns, ámde minden körülmények között hiperérzékeny és ezért akár boldog, akár szomorú: hipersérülékeny.
Vagy a személyiség csak döntés kérdése? Lehet úgy dönteni, hogy olyan leszek ezentúl, mint az Orsi, már amit én látok belőle az én szűrőmön keresztül?
...de valójában pontosan miért sírtam annyira ennél az oldalnál? ...talán azért, mert felismertem a még bennem is lakozó bölcset, akit elfelejtettem? Vagy talán csak szeretnék olyan jó és olyan bölcs és mesteri lenni, mint a Péter bácsi unokája, meg a Blanka, akit máris nagyon szeretek, mert lehetetlen nem szeretni ott, ahol ilyen nyitott szívű, tiszta szeretet, képlékenység és mégis határtalan erő van? (Csak eszembe jut, hogy az egy éves kor, az még jó kor. De lehet, és adja Isten, hogy ne úgy legyen, de lehet, hogy két-három éves korára, mikorra már lesz én-élménye, addigra ő is megtanulja mórikálni magát, tettetni és jétszmázni. Imádkozom Istenhez, hogy maradjon meg a tisztasága.)
Vagy talán azért sírtam, mert arra vágyom, hogy engem is meggyógyítson, megváltson valaki? Mert ezek szerint van kívülről jövő gyógyítás és nem feltétlenül nekem kell megváltanom magam! Nem mindent kell egyedül. Akkor talán mégis jöhetne egy olyan pár, aki a hülyeségeimet helyrepofozza nagyon sokszeretettel és bölcsességgel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése