Day 116. - Snow In The City

Hatalmas tartalmas mély beszélgetés drága Euridiké barátnémmal.

Arról, hogy az ember szenvedése végtelen.
És arról, hogy az élet egy hullámvasút, és erre valamiért szükségünk van, hogy az élet egy drog és nem tudunk lekattanni róla.
Hogy ha pedig mégis sikerül lekattanni, akkor életünkben meghalunk és visszajutunk ugyanoda, ahonnan jöttünk, mármint abba a másik tudatállapotba, ahol nincs fent és nincs lent, nincs boldogság és nincs szomorúság, csak MÁS tudatállapot van.
(De akkor mi értelme az egésznek? Hogy tegyük a dolgunkat? És élvezzük? Ennyi?)

És mivel az ember szenvedése végtelen, mind testvérek vagyunk, sorstársak, és mind iszonyúan szerethetőek vagyunk, és megérthetőek.

***

A nyugalom és a lelki béke és az EGYség érzése akkor törnek rám, ha alkohol kerül a vérembe, ámbár a tegnapi hirtelen ötletem nyomán - józanul is el lehet játszani, hogy be vagy rúgva, vagy be vagy tépve. Csak józanul ez ritkán jut eszembe. De igyekszem.

...és olyankor mindent tisztábban látok, kitágul az érzékelés, és mindenhol ott vagyok, és mindenkibe bele tudok bújni.

És elvileg, ami nincs benned, az nem tud előjönni, ha illuminált vagy, ergo, ami akkor előjön, az benned van, az te vagy.

Ki hogy éri el, az változó...

***

És az este.
Budapest, villamosok, mínusz fokok, hóesés.
Hatalmas pelyhekben hull, és olyan gyönyörű az egész.

És akkor azt gondolom, hogy az élet szép, és az élet szeret engem.
Az élet JÓ és minden megteremthető.

Például, hogy micsoda mázli kell ahhoz, hogy ahová csak megyek, mindenhol legyen egy-egy barát, aki befogad, akinél meghúzhatom magam - micsoda mesés gazdagság az, hogy a világ sok-sok pontján VAN lakásom.
És persze nincs semmim, de talán ez a szabadság.
Mások birtokolnak,
én haszonélvezek.

Micsoda mesés gazdagság...

A barátok,
és főleg az, amit érzek.

A szeretet, és a hála, amit a barátaim iránt érzek.

És az, hogy elfogadom az érzéseimet:
hogy még mindig halálosan szerelmes vagyok valakibe, aki számomra mindennél és mindenkinél értékesebb, és fontosabb volt, pedig ő nem választ engem. Nincs itt.
Elhagyott - de velem magát is elhagyta.
Elment.
És ami még rosszabb, hogy talán a lelkében, a szívében is elhagyott engem, és ez a hűtlenség.
De semmi harag sem vád nincs bennem,

mert nem hozzám volt hűtlen, hanem önmagához.

De másokat fejtegetni badarság.

Nem érthetünk egy másik embert, mert egy másik ember annyira más.

Habár, amit magunkból megértettünk - képtelenség másokban nem érteni.

...nekem pedig jó, hogy hű vagyok magamhoz.

...magunkat elhagyni, vagy akit szeretünk, azt elhagyni: magány. Kietlen, hideg pusztaság. (!! És nem láthatok meg olyat, ami nincs meg bennem. Vagyis én is pont ezt csináltam, és még mindig mérhetetlenül hálás vagyok ennek a drága léleknek, hogy jött, és segített, hogy ezt felismerhessem...!!)

...de talán így kell lennie, talán minden így jó, ahogyan van.

...nekem csak azzal van dolgom, hogy ő most nem választ engem.

...pedig az élet jó és minden megteremthető.


***

Micsoda mesés gazdagság vagyok.

Néha elcsodálkozom mások tükrén.

Drága-drága izlandi kebelbarátném, Lára,
a kevés emberek egyike, aki igazán LÁT engem, és ez olyan jó érzés,
mert az ő tükrében én is tisztábban és szebben látom magam.
Miatta, általa tudtam meg, hogy micsoda mesés gazdagság vagyok.

Mert amikor sírtam, velem sírt.
És az öleléséből.
És mert azt mondta,
"you are such a great friend and I have never seen such a great person like you who can focus on the positive even if everything is so hurting and dark, and you try so much, and that is so great."

És igen, I try so much.....


És talán ezt az egészet csak azért írom le, hogy megerősítsem magam,
mert le kell írnom, mert anélkül nem hiszem el magamnak, és másnak sem.

Vagy talán öntömjénezésnek tűnik, pedig csak az út része végre megtanulni teljesen szeretni és tisztelni magam.
Végre annyira jóban lenni önmagammal, hogy immáron, magammal kötött házasságom terápián túl is működőképes legyen - mert én leszek az, akivel egy életen át, és minden nap 24 órájában együtt kell élnem,
és ha ezt sikerül jól működtetni, mi több, kiválóan működtetni, akkor
odakint is sikerülni fog.
Mert amint bent, úgy kint.

És talán
ha soha többé nem hagyom el magam,
ha ezentúl mindig kitartok magam mellett (pedig ezt is még tanulom),
akkor mások is ki fognak tartani mellettem.

Bár ez így nem teljesen őszinte,
mert így is vannak szép számmal, akik kitartanak mellettem, és ezért borzasztóan hálás vagyok,
szóval az a bizonyos "mások"
nem más, mint

a párom.

Hát ennyit a lelki életről.


...végül is kezdem érteni, néhány ember miért fél tőlem...

***

De ha minden itt van bennem, itt és most, ha minden itt van, (mert az okosok ezt mondják, és azt, ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni...),
akkor most miért nem a saját lakásomban ülök valami tengerparton, vagy akár itt Budapesten, a saját stúdiómtól két lépésre, kő gazdagon, kiadott CD-vel, koncertezéssl, a férfival akit szeretek és aki szeret, élvezve az alkotást, az utazást, a szeretkezést, a nevetést, az ínyenc ételeket és italokat, a fényeket, a belsőépítészetet, a szaunát, az együtt-fürdést, azt, hogy bármikor elmehetek masszőrhöz, fodrászhoz vagy egy hosszú hétvégére valamelyik Hiltonba, vagy a világ bármelyik országába, a koncertezést, a ruhákat, amiket nekem terveztek híres tervezők, vagy az egyéb luxus-cikekket, a Lamborghinimet, az írást, a repülést, a jachtot, a francia vagy az olasz riviérát, a világlátást, és a másokon segítést?

Unalmas lenne?

A "boldogság-életmód" viszont pont az, hogy afelett vagyok boldog, ami most és itt van, és kész.

***

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Köszönöm, hogy itt vagy, szívem legmélyéből jövő hálával.

Viszlát.
Szeretlek.