Két történet
Szinte még fel sem ébredtem már írok. Annyi gondolattal és érzéssel ébredtem fel. Tényleg, mint egy terhes nő. Remélem, magammal, egy új, jobb önmagammal vagyok terhes, és remélem, Karácsonyra, amikor Jézus megsületik jelképesen, amikor a fény legyőzi a sötétséget, akkorra megszületik bennem is az új tudat...
Szóval a két történet egyike az álmom. Ma megint furcsa álmom volt – még furcsább, hogy emlékszem rá. Már régen álmodtam viszonylag. Furcsa egyveleg volt. Egyéként tegnap meg tegnapelőtt pont az álmokról olvastam, hogy vannak jós-álmaink, amik megmutatják nekünk a jövőt. (Én általában meg szoktam álmodni a pasijaimat. Előre megálmodom, ha összejövök valakivel.)
Szóval az álom. Valahol vagyok, mintha a hojskole lenne, de mégsem az. Talán ettünk, vagy csak üldögéltünk egy hosszú asztal mögött. Azt hiszem, valami szemetet viszek kidobni, és akkor egy bizonyos valaki (akiről az utóbbi két hónapban már harmadszor álmodok, és aki az ezelőtti álmaimban egyszer az erős, biztonságot jelentő Féfit testesítette meg, aztán egy fürdőben találkoztunk, és valami eszement izgalmas volt, és jó, beszélgettünk, tudtam, hogy összejövünk éppen de maga a dolog nem történt meg, aztán pedig valahogy itt voltunk a házunkban, találkoztak Anyámmal és bár ő zavarban volt Anyám közvetlenségétől, de végülis imádták egymást, Anyám végre megnyugodott, hogy olyan férfi van mellett, amilyet érdemlek és akivel biztonságban vagyok, és a mostani álom a harmadik, amiben:) ez a bizonyos valaki (ki kéna találnom neki egy álnevet) az asztal alól előtolegy kupac szemetet, hogy ha már arra megyek dobjam már ki, és közben szépen néz. Úgy, ahoyg egy felnőtt férfi előveszi a kisfiús nézését, ha akar valamit. Hát egy pillanatig tétovázom: mit tesz ilyenkor egy igazi nő, és töredékmásodpercek alatt jön is megoldás: visszasétálok hozzá, lassan, kacéran a szemébe nézve, és azt mondom: -„Hááát, mit is fogsz adni ezért cserébe?...Már tudom, mit fogsz adni ezért cserébe.”- És az álom sajátossága, hogy nem emlékszem, kimondom-e végül, mit kérek cserébe, vagy érti anélkül, hogy kimondanám, de aztán odahajolok hozzá (ő ül), és lenyom egy lassú érzéki puszit az orcámra, és aztán egy kis ideig úgy maradunk, összetolva az arcunkat, egyikünknek sem akaródzik kijönni a pillanatból, mélyeket lélegzek, aztán egyszercsak szájoncsókol, ott mindenki előtt. És ezt sose gondoltam volna róla. Se az életben, se álmomban. Álmomban is az éber tudatommal tudom róla, amit tudok, és akkor jön ez. Szóval sose gondoltam volna róla, hogy ilyen vagány, hogy ennyire merész, és hogy egy első csókot így intéz. Mindenki előtt. Én közben persze hallatlanul feldobódom, vigyáznom kell, nehogy elszálljak, és közben tudom, hogy ezek szerint van esélyem nála, és hogy ez az első csók duplán jó mert duplán jár, mert ez az első csók nem az az első csók volt, és hogy még az is jönni fog hamarosan. Aztán már ebben a tudatban találkozom az „óvóbácsival”, aki a valóságban egy keményszívű, Oroszlán jegyében születt, túlnőtt egóval rendelkező, túl büszke alkotó, aki kihasznált és megbántott, és én ebben a feldobott állapotomban találkozom vele, és megölelem, csak ölelem, és régi szokásához híven erre csak annyit mond: -„Itt vagyok Tücsike.” – de az én reakcióm már más, magasan afölött a rezgés fölött rezgek, amiben évekkel ezelőtt találkoztam vele, amikor még bevonzottam az ő sebzését. Aztán kiderül valahogyan, hogy rosszban van az apjával, hogy ez bántja, de persze ebben a kapcsolatában is túl büszke. És akkor megértem: „Áhá, szóval ezért éreztem úgy, hogy meg kell ölelni, nagyon meg kell ölelni, szerencsétlen flótás...” Aztán pedig valami olyasmi jön, hogy nekem autót kéne vezetnem valamiért valahová, de nem tudok vezetni, nincs jogsim, de nem baj, mert magától értetődik, hogy visznek, mindig visznek.
A másik történet Orsi története.
Nem tudom, valahol itt a blogban leírtam-e már. Ha így volna, elnézést azoktól, akik már olvasták. Egyébként viszont még ha így is van, jó felidézni.
Szóval Orsi.
Kedvenc karnagyom, apai jóbarátom lánya. Sok korszakát végigéltem vele. Volt nagyképű korszaka, volt kamasz korszaka, volt pasizós kollégista korszaka, volt felnőtt nő korszaka. Most Anya korszaka van.
A felnőtt nő korszaka óta a férje előtti utolsó pasija idején kedveltem meg igazán. Amikor már épült a közös ház, a közös jövő, tervben volt az esküvő, a gyerek. Amikor az a férfi összetörte a szívét, úgy, mint még soha senki. Ugyanis pár hónappal az esküvő előtt közölte, hogy beleszeretett valaki másba, majd segített Osrinak elköltözni tőle, vissza az édesanyjához. Mindketten sírtak. Orsi még hetekig sírt. Olyan volt akkor, mint én szoktam lenni, egy elhagyott kisgyerek, egy kislány, aki nem érti, mi történik és főleg miért. Aztán pár hónappal később találkoztam vele és a következő történetet mesélte el:
Vonaton ült és éppen aon gondolkodott, hogy ha most az élet ezt akarja tőle, hogy nem emhet férjhez, hogy elveszítette a férfit, akit szeretett, teljesen érthetetlen, váratlan és banális módon, attól még az élet megy tovább, és bár nagyon szomorú emiatt és fáj még az egész, de azt gondolta, hogy akkor most elfoglalja magát a munkájával, és a családjával, hogy vannak ismerősei, rokonai, akikre most több ideje jut, és így is döntött, hogy akkor velük fog többet törődni, több időt tölteni anyjával, apjával, egyéb rokonaival, és akkor nekik adja azt a törődést és szeretetet, amit a férje kapott volna. És amint így gondolkodott, a vonaton összetalákozott egy régi-régi ismerősével, Jeannal, akit még elsős zeneakadémista korából ismert, és akivel néha-néha talákozott amíg ott tanult, és Jean midnig próbálkozott, de Osri épp mindig foglalt volt, így Jeannal sohasem jöttek össze. És a kérdésre, hogy mi van Orsival, ő elmesélte az egész történetet. Az egész fájdalmát. Semmit nem takargatott, nem rejtett el belőle. Azt, hogy már házasság lett volna, és hogy a jegyes beleszeretett egy hirtelenszőke néptáncos lányba, és feleségül is fogja venni pár hónapon belül, és hogy ő meg csak pislogott, mint béka a pocsolyában. Erre Jean, hogy: „-Te, figyelj, én feleségül veszlek szívesen.” És Orsi komolyan elgondolkodott a dolgon. Jean éppen üzleti útra ment külföldre két hétre, én pont abban a két hétben találkoztam vele. És így mindketten kaptak két hét gondolkodási időt. És Orsi azt mondta, örül, azt mondta, ez jelent valamit, ez nem véletlen, és hogy tulajdonképpen mindig szimpatikus volt neki a Jean. És aztán letelt a két hét.
És igent mondott.
Előbb házasodtak össze, mint a másik pasi a másik nővel.
És azóta megszületett az első gyerekük, Blanka. Akit imádok, és akiről már írtam. És akiért nagyon-nagyon kár lett volna, ha nem születik meg. És boldogok. Mind a hárman, illetve most már mind a négyen, Eneh januárban fog megszületni. Mindenki egészséges, derűs és boldog. A családi vállalkozás nem működik, és a „mi lesz?” kérdésre az volt a válasz, hogy „a seggünk ki lesz.” De boldogok.
Ahol szeretet van, és béke van, és egy bölcs, vagyis ezesetben több bölcs derűje van, ott boldogság van.
És Orsi azóta a példaképem, azóta tudok igazán felnézni rá és elismerni őt emberi, női és anyai kvalitásai miatt, amióta az a csalódás érte. Akkor talán alázatot tanult, és aztán pedig elfogadást. És szerelmes a férjébe. A férje meg őbelé. Valami ősi, ösztönszerű egyszerűségben, természetes törvények szerint élnek.
Amikor Blankával terhes volt, akkor volt olyan, hogy csak egyfajta zserbót volt hajlandó megenni, Jean összerohangálta az egész várost hogy olyat találjon... Orsi a terhesség hormonális változásai miatt, és a folytonos hányás miatt kissé ...hogy is mondjam, furcsa természetű lett. Ez ilyn és ehhez hasonló mondatokban nyilvánult meg: „-Jean, ablak.” Majd röviddel ezután: „- Jean, fázom.” És ez még semmi. Jean pedig csak csinálta. Ha láttál már birka-türelmű embert, hát Jean biztosan túltesz még azon is.
Csodálatos-csodálatos emberek.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Nagyon szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése