Figyelmeztetés:
az alábbi iromány is maratonira sikeredett, ezért csak bátraknak, kitartóaknak, és módfelett kíváncsiaknak, valamint időmilliomosoknak ajánlom, habár érdekes történet....
Nem értem, mi a fene történt itt bent a fejemben - hogy jöhetett létre az a szituáció, ami létrejött körülöttem?
Ennyire nem fogadom el magamat, vagyis magamnak egy részét, hogy ilyen szitut kell bevonzanom? Ennyire képtelen vagyok elfogadni, hogy lehetek szarul is, vagy hogy vannak emberek, akikkel nem szimpatizálok?
Szóval a következő gyönyörűséges történet esett meg ma velem.
Az iskola igazgatónője, akit eddig mindig Ősanyának hittem, üzeni nekem, hogy beszélnie kell velem a következő szemeszterről.
Bemegyek.
Az enyém az egyetlen és utolsó jelentkezési lap a kosárkában, amiben gyűjtötték őket.
Leültetnek.
És ketten próbálnak lelkiismeretfurdalást kelteni bennem - nagyobbat, mint amekkora már eddig is van. És tudják, hogy lehet rám hatni így.
Hogy a következő szeszterrel baj van, mert igazából csak két szemeszter jár a kedves hallgatóknak, nekem pedig a harmadik lenne ugye. Másrészt viszont, nem tudnak bízni bennem. Bajuk van velem, hogy nem vagyok része ennek a nagy-nagy csoportnak, ami az itt tanuló emberkékből áll. Merthogy nem vagyok ott, nem jelenek meg bizonyos közösségi tevékenységekkor. És hát ha ott lennék mindig mindenhol, akkor az emberek nem gondolnák azt rólam, amit. Mert tudniilik, ha nem vagyok ott, akkor azt gondolják, hogy "Ó, a Tünde már megint hol van, miért nincs itt." És kedvenc zenetanárom óráiról is mindig elkésem. Nem beszélve a reggeli gyűlésekről, amikre nem mindig sikerül felkelnem. (Mert mondjuk késő éjszakáig dolgozom a stúdióban, vagy írok - ami miatt aztán ezzel zsarolnak, hogy akkor hagyják nyitva számomra a stúdiót, ha bemegyek reggeli gyűlésre, és időben odaérek órára. Persze, valamit valamiért, de a zsarolás akkor sem szép dolog, pláne ha az embert a szíve csücskével, a megváltásával zsarolják - azzal, amiért valójában itt van.)
Továbbá - két kiképző tisztem, s kihallgatóm szerint - mivel nem vagyok ott, ezért nem vagyok tagja a közösségnek, elzárkózom, és ezért az embereknek elege van belőlem. Az emberek mindezek miatt azt gondolják rólam, hogy én egy primadonnának képzelem magam, aki mindent megtehet, és le se szarja a többieket.
Mindezen én mód felett meglepődöm - annyira, hogy könynek gyűlnek a szemembe, mert egész súlyával nehezedik rám a fenti szentencia - miszerint "az emberek" blablabla.
Meglepődöm, hogy gondolhatja ezt rólam bárki is, amikor én egyáltalán nem így ismerem magam, és tudtommal, amennyire csak tőlem telik, kedves - ámde őszinte - vagyok az emberekkel, és magammal. (Nem egyszerű ezek között balanszírozni folyton. Mondhatni kötéltánc...) Továbbá meglepődöm, ezt hogyhogy csak most mondják nekem, és egyáltalán ki gondolhatja ezt rólam, és miért, és hogyan, és ha így gondolja, miért nem nekem mondja, miért megy az igazgatónőhöz árulkodni, mint az óvodában, vagy még ott se. Ott tudniilik, ha nem kedveltünk valamit, nem mentünk oda az óvónénihez, hogy azt mondjuk: szerintem ez az ember rosszfej. Inkább meghúztuk a haját, vagy összekötöttük a cipőfűzőjét, vagy kicsúfoltuk, vagy valami.
És kiderül, hogy azért csak most mondják ezt nekem, mert tegnap hallották.
És erre kérdem én, hogy de akkor miért nem jönnek oda hozzám, vagy valami - és az a válasz, hogy azért nem, mert ők félnek tőlem. (Rettentően ijesztő lehetek....)
Szóval teljesen a kétségbeesés szélén állok, és mentegetőzöm, hogy hát bocsi, depresszióban voltam az elmúlt két- két és fél hónapban, fizikailag beteg voltam egy hónapig, lelkileg is teljesen a padlón voltam, volt hogy nem bírtam kitenni a lábam a szobámból és közben rémesen éreztem magam, mert emiatt nem tudtam mindig teljesíteni a kötelességemet, pedig igyekztem az órákon legalább ott lenni, meg konyhaszolgálaton, meg mindenhol, ahol csak tudtam, kórusban (aminek persze semmi értelme nem volt, mert tízen voltunk, amiből három embernek nulla hallása volt...), szóval minden tőlem telhetőt megtettem annak ellenére, hogy legszívesebben inkább meghaltam volna. Továbbá rémesen éreztem magam amiatt is, hogy nem tudok szocializálódni sem, nem tudok az emberekkel lenni, beszélgetni, mert minden pillanatban elbőghettem magam, vagy ha berúgtam és nevettem, közben azt kérdeztem magamtól, mi a fenét csinálok? Ez rohadtul nem hű önmagamhoz most és itt, és nem tisztességes másokkal sem, mert nem őszinte. Erről az egészről csak néhány ember tudott. És csak egyetlen egy maradt mellettem a legnagyobb szarrakás közepette is. (Muszasi.)
Mindennek tetejébe, ha viszont mondjuk be kellett sétálnom az ebédlőbe, szabályosan féltem, rettegtem az emberek szemébe nézni, és ki kellett találnom valami taktikát, hogy ne lássák rajtam a szomorúságot, mert nem akartam terjeszteni a szomorúságot, szégyelltem, hogy mennyire szarul vagyok.
Mert ugye a szomorúság, meg az ő oka csak rám tartozik. Sokan nem szeretik hallani ha baja van az embernek. Vagy nem értenek meg, egyszerűen hülyének néznek, hogy miért akadtam ki ennyire, egy olyan semmiségen, hogy szakított velem valaki. (De persze ez annál sokkal bonyolultabb ügy sajnos.) És mert az Anyám mindig azt mondta, "ha te szomorú vagy, akkor aztán midnenki másnak is annak kell lennie, mert mindenkinek erről beszélsz" - és ezt úgy mondta, hogy ez nem jó dolog. Nadehát ha egyszerűen nem bírom magamban tartani. (Ami nem is egészséges...mert megrohad odabent és nagyobb bajt okoz, mint a "pillanatnyi" fájdalom. Vannak dolgok, amiről addig kell beszélni, amíg egészen ki nem beszéltük magunkból. Elnyomni az érzéseket szintén nem egészséges...) Szóval patt helyzetben találtam magam.
Szóval mindezek okán az elmúlt két hónapban tényleg nem mindog voltam ott, ahol lennem kellett volna. (És akkor nem említem, hogy ennek a sulinak állítólag az a lényege, hogy az ember magának tanul, és szabad.)
Nade nyilván ez is én vagyok, én kreálom. Megengedem nekik, hogy ezt tegyék velem. Ha nem engedném, ha rendberaknám magamban ezt az egész ügyet, nem történne ez, és békén hagynának.
No de vissza az esethez. Szóval mentegetőzöm, hogy szarul voltam, és bocsánat.
Mire ők, hogy HA megígérem, hogy következő szemeszterben nyitottabb leszek az emberekkel és mindenhol ott leszek, és nem csak a zene-csapatnak leszek a tagja, hanem a nagy egésznek, akkor esetleg kitalálnak valamit, hogy én is beférjek a létszámba.
Merthogy talán ha nyitottabb lennék, akkor nem gondolnák rólam azt "az emberek", hogy ilyen és ilyen vagyok.
Ezek után kisétálok a "rendelőből", és csak később tudatosodik bennem, hogy ez egyszerűen nem igaz.
Tudniilik nem "az emberek" gondolják rólam ezt.
Mert, gondolkodom: magyarok biztosan nem mondták ezt rólam, mert ők ismernek, nyitott is vagyok velük. Akkor kik maradnak? Hát a dánok.
És óh, persze megvan az a dán brancs, akik e szemeszter alatt már kirúgattak egy srácot a suliból, csak mert nem volt nekik szimpi, meg mindenről árulkodnak. Most én vagyok soron. De mit tettem?
Hogy kerültem ebbe a helyzetbe?
Mindenesetre a megoldás most sem a menekülés.
Azt hiszem, belül kell rendet tennem - magamban.
Például azt illetően, hogy ne ostorozzam magam, amikor nem tudok teljesíteni. És akkor mások sem fognak ostorozni.
Mert igazából, teljesen őszintén: teljesen ismerősek számomra azok a gondolatok, amiket ma visszahallottam - méghozzá belülről ismerősek. A saját fejemből.
Pontosan így bántam ugyanis magammal, amikor nem mertem az emberek szemébe nézni - azért nem, mert potn ezt gondoltam, ennyire elítéltem magam, amiért nem tudok ott lenni. Lelkiismeretfurdalásom volt, és tényleg azt mondtam magamnak: mit képzelsz te magadról? Mindent megtehetsz?
És a két héttel korábbi előretörésem, kivonulásom, kitárulkozásom, mely szerint mindenkit szeretek, és csodálok, és azért nem voltam a közösség része, mert kb. depressziós voltam - úgy látszik túl későn történt, vagy nem volt elég meggyőző, mert magam sem voltam meggyőződve róla - és mert természetesen akkor is, közben is féltem, mit gondolnak majd az emberek.
Mindazonáltal annyira, de annyira igazságtalannak érzem ezt az egészet.
Hogy nem vagyok megértve.
Dehát én játszom a meg-nem-értett művésznő szerepét. ...már mióta...
És különben is azt mondják, az élet nem fer.
Vagy talán túlságosan akarom, hogy megértsenek?
El kéne engednem ezt az egészet?
Igen.
Újabb feladat.
Megint az elengedés. Megint.
Rövid időn belül sokadszor.
Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy análisan fixált legyek. (Ez pontosan azt jelenti, hogy - ezek szerint - MINDIG figyelnem kell az elengedésre, akkor is, ha erőfeszítésbe kerül.) Hogy FOLYTON egy nem-fix, egy mozgó, egy ellazult állapotban kell lennem. Folyton az elengedés állapotában kell lennem.
Elvileg ez is csak szokás kérdése.
Talán ezért is voltunk olyan pompás páros Opennel, mert a két véglet voltunk: ő orálisan fixált, én meg análisan. Ő csak elengedni tud, én meg csak elengedni nem tudok. Különben ez a testalkatunkon is teljesen látható.... Milyen érdekes dolgok...
Szóval, azt hiszem, ez a nyitja mindennek mostanság. Az elengedés.
Ha ellazulok, ha folyton az elengedés állapotában fogok létezni, akkor például kialakul majd a tökéletes testformám. Mert akkor nem lesz visszatartás. (Tudniilik a test nem tud hízni. A testünk, mint olyan tökéletesn működik eredendően, amíg valahogy el nem romlik. Szóval a test nem tud hízni. Az elme tud. Az egó. Fogyni ugyanígy. Ha az elmében visszatartás van, értelem szerűen a test is vissza fog tartani dolgokat...)
És most csak reménykedem, hogy ezúttal tényleg jól látom a helyzetet, a feladatot, a megoldást.
És újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy az a tény, hogy az emberneknek fogalmuk sincs róla, ki vagyok, mi vagyok, nem az emberek hibája, hanem az enyém.
Hogyan élhetném azt a csoda-lényt, aki vagyok?
Hogyan mutathatnám meg a hiperérzékenységemet és a hiperokostóniságomat?
A bölcsességemet ( amiben nem bízok...) - persze, ha még én sem bízom benne - vagyis magamban - akkor hogy a fenébe mutathatnám meg.
De még mindig nagyon pozitív, hogy egy-két évvel ezelőtthöz képest nagy fejlődés történt: azelőtt a külső dolgaimban sem bíztam. Például a Nőségben, mint olyanban.
Most a külsővel már nagyjából oké vagyok, most jönnek a belső dolgok.
És soha de soha nem lesz kész, nem lesz megállás.
A fejlődés folytonos.
És valóban, ha boldog akarok lenni, akkor nem ebben kell keresnem a forrást - magam tökéletesítésében, mert az, úgy látszik, sose fog eljönni, mert mindig lesz valami, mindig vannak újabb és újabb szintek.
Hanem bizony, a boldogság egy életforma. Egy hozzáállás. Most már végleg meg kéne tanulnom ezt. Hogy a hozzáállás a lényeg.
Mert ha így fogok keresztül menni a személyiségem fejlődési állomásain - hát az küzdelmes, rohadt egy élet lesz.
Ahogy a minap egy kedves barátném mondta: minden nehézség csak egy újabb feladat.
Ránézel a feladatra, megkersed a megoldást, és közben nyugodt maradsz, mert a feladatot látod, nem pedig a nehézséget.
Óh, ha ez ilyen könnyű lenne!
Merthogy a feladatot sem mindig egyszerű látni.
Szóval, most, remélem jól látom.
Kedves, bátor és merész, kitartó Olvasóm,
őszintén remélem, hogy számodra is tartogatott valami tanulságot az okfejtésem,
és megérte a kitartásod.
Köszönöm, hogy megoszthatom.
Viszlát.
Nagyon szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése