Tegnap egész délután
gyerekes családnál vendégeskedtem sokadmagammal.
A legkedvesebb barátnőim, akikkel több, mint tíz éve ismerjük egymást - boldogok.
Az egyiküknek már van egy gyereke, most várja a másodikat, és boldog a férjével.
A másikuk épp tegnap közölte velem, hogy várandós. Hat vagy tíz hetes. Ő olyan közeli barátnőm, hogy szinte a részem... annyit buliztunk, örültünk és szenvedtünk együtt, hogy
most
furcsa elgondolni, hogy ez a lány, aki a barátnőm volt, akivel annyit hülyültünk, akivel szinte együtt nőttünk fel, akivel kitárgyaltuk a pasi-ügyeinket, aki még tegnap, amikor találkoztunk is pont ugyanolyan volt, mint régen - és főleg: aki még mindig az egyik legjobb barátnőm,
ő,
nemsokára Anya lesz.
Átalakul.
Testileg, lelkileg.
A barátnőm lesz akkor is, de más lesz.
A pasija már nem csak a pasija, hanem májusban a férje lesz,
és már nem csak házaspár lesznek,
hanem
család.
Már nem csak az Übü lesz, a barátném, akinek van pasija és köszöni, jól van.
Hanem a barátnőm lesz, aki Anya. Akivel már nem lehet majd csak úgy akármikor elmenni bulizni.
Akivel nem fogok már úgy találkozni kávézókban vagy szórakozóhelyeken, ahogy régen.
Hanem majd már meg kell látogatni megnézni a gyerekét, babázni egy kicsit, és mellesleg elbeszélgetni vele a gyerekes életről. És aztán jó darabig majd meg kell látogatni és ha kimozdul akkor a gyerekkel fog jönni.
Pedig még tegnap is, amikor konstatáltuk, hogy júliusban már babázni fog, akkor azzal a tipikus "jééézusom" tekintettel azt mondta: "Tök durva, ugye?" ...amikor megtudta, akkor még csak Übü volt, a barátnőm. Übü tudattal. Még most is hüledezik az Übü-tudata, hogy ő most Anya lesz.
Boldog vagyok, hogy a legkedvesebb barátaim, barátnőim boldogok.
És normálisak.
Amennyire tiltakoztam régen a gyerek, mint olyan ellen, most annyira kezdem irigyelni őket.
Persze látom a felelősséget is.
De csak azt irigylem, hogy normális életet tudnak élni, és a gyerekük biztonságban van, mert a férfiak, akiket párjukul választottak, kitartó, normális, felnőtt férfiak. Igazi férfiak. Akik felelősséget vállalnak nem csak önmagukért, hanem a Nőért és a gyerekért is.
Mert azt is látom, a nő mennyire megváltozik akkor.
Érzékenyebb lesz, kiszolgáltatottabb.
Amikor hány, vagy rosszul van, vagy hirtelen feltétlenül aludnia kell, vagy valamilyen ételt kíván, akkor szüksége van a férfira, aki mellette van.
És az én Anyám ezt egyedül csinálta végig...
Elszorul a szívem, ha erre gondolok.
És szívszorító látni "a férit, aki szerelmes a várandós feleségébe", aki ettől még gyengédebb, még szeretőbb és főleg: még férfibb lesz. Apa, büszke. Aki teljesítette evolúciósan belé kódolt feladatát... Milyen büszkék, boldogok olyankor a férfiak. És azok, akiket láttam ilyenkor, gyengédek és még szerelmesebbek is lesznek a feleségükkel.
És Anyám ezt nem élte meg.
És főleg: én nem éltem meg.
Anyámat nem szerette senki, amikor a hasában voltam - csak én.
Anyámat nem simogatta senki, amikor a hasában voltam.
Anyámnak nem rohantak zserbóért, ha épp azt kívánt volna.
Anyámat nem kívánták, amikor a hasában voltam.
Anyám soha nem szomorkodott emiatt.
Anyám boldog volt,
mert én jöttem, mert várt rám, mert végre lett egy lény, akit úgy szerethetett, ahogy csak
az Anyák tudnak.
És most felmerül bennem, hogy az űrt, ami bennem van, talán félreismertem. Az az űr talán nem a párom várása, nem A Férfi az, akire, amire vágyom, hanem
szeretni.
mindent odaadni.
És lehetséges, hogy ez az Anyai típusú szeretet.
Nem a női.
(A 'női'-nek csak egy része, rétege.)
...háth, ez elég kétségbeejtő kilátás. Akkor még mindig az van, hogy engem férfi (mármint aki nekem a potenciális férfi) sose fog úgy igazán szeretni,
egyszerűen mert nem azt a részüket aktiválom.
Persze, mivel csak az anyai típusú szeretetet láttam gyerekkoromban, nincs meg a természetes minta,
hogyan kell a másik részüket aktiválni,
avagy magamban azt a részt aktiválni, ami nekik azt a részét aktiválja, amit én akarok.
Se nem tudok önmagam lenni, mert nincs olyan, hogy önmagam, mert az mindigváltozik a külső körülmányektől függően, mert mindig olyanná alakulok, amiről azt gondolom, hogy valakinek az tetszik.
Na és mindez átfutott az agyamon amikor ott ültem Orsiéknál, és hallgattam a sztorikat Blankával az ölemben.
És közben felváltva hol azért bőgtem majdnem, mert annyira jó volt a Blankát pesztrálni, és érezni a tudatát, és kapcsolódni vele, aki még olyan tiszta és érzékeny, máskor meg azért, mert mindenkinek van pasija, férje, gyereke, csak nekem nincs.
Senki.
Semmi.
És ráadásul még a fenti dolgok, amik átfutottak akkor az agyamon, és ezek miatt esélyét sem látom, hogy alkalmas lennék bármi ilyesmire, mint ezek a lányok, akiknek mellesleg a szülei vagy együtt vannak a mai napig szeretetben, bölcsességben, derűben, vagy ha nincsenek is együtt, de mindkét szülőjük elérhető volt számukra fizikailag és érzelmileg.
És nekem nem.
És anyámnak sem.
(És ezt nem tudom, de lehet, hogy az anyám anyjának sem. Vagy az ő anyjának....)
És hogy fogok én így
normális életet élni?
Mert
MOST
úgy tűnik, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy nem tudok normális pasit bevonzani, vagy ha jönne, nem tudok normális pasiba beleszeretni.
Mert normális.
Magamat megerőszakolni ebben nem tudom.
A szerelemnek nem lehet parancsolni.
Nem lehet szabályozni, hogy kibe szeretünk bele és kibe nem.
A szerelem csak van. Ha jön, örülünk, boldogok vagyunk nagyon. Nem értjük és nem is kérdezünk rá. Vagy ha rákérdezünk nem értjük és nem is érdekel.
Márpedig én nem vagyok hajlandó megalkudni. - Csak folyton azt teszem.
Nem leszek olyan pasival, aki nem szeret úgy, ahogy a Jean szereti az Orsit.
Nem leszek olyan pasival, akit nem tudok úgy szeretni, mint az Opent.
Nem leszek olyan pasival, aki nem töri kezét lábát azért, hogy velem lehessen.
Nem leszek olyan pasival, aki nem ad hálát midnen egyes nap azért, hogy velem lehet - értem.
Mégis
csak olyan pasiba bírok belezúgni, aki a végén elhagy, aki nem ad hálát minden nap azért, hogy velem lehet, aki nem úgy szeret, ahogy vagyok, aki képtelen elköteleződni, aki valami mást szeretne, mint aki és amilyen vagyok. És akkor megalkuszom: mindez nem számít, és én mégis maradok, mert szerelmes vagyok, mert a sötétben is látom, mert az emberi mögött a sár és a szar mögött is látom az istenit, a fénylőt, a gyönyörűt, mert mindent megteszek, hogy szeressen az, akit én szeretek - mert elmenekülök az elől a fájdalom elől, amit egy szeretett férfi elvesztése aktivál.
És most, már midnent tudok, már nagyon mélyre és sokáig látok lefelé,
de most már csak felfelé szeretnék nézni.
Most már azzal szeretnék foglalkozni, meddig látok felfelé. Oda is elég messzire ugyanis.
De mégis: a harc nem megkerülhető.
A harcot meg kell harcolni.
Mindezek mozgolódtak bennem tegnap, miközben néztem a sok boldog, normális barátomat, akik mellesleg szintén zenészek. Nem mindegyikük, de Orsi és Jean azok. A többiek csak hobbizenészek. Lelkes amatőrök.
És még midnig a sírás küszöbére kerget, ha előtör bennem a kisgyerek, aki azt kérdezi: "Nekem miért nem lehet? Engemet miért nem szeret úgy sekise, ahogy a Jean szeretei az Orsit, ahogy a Bazsi szereti az Übüt, ahogy a Dani szereti az Adrit, ahogy az Andris szereti a Diát, ahogy az Adri apukája szereti az Adri anyukáját, ahogy a Zoli az Editet? Miért nem? Mert én rossz vagyok talán? Csúnya vagyok? Nőietlen vagyok? ...sose olyan vagyok, amilyen éppen kellene. És ez még a jobbik eset, ha esetleg lehetek jobb, szebb, tökéletesebb, sikeresebb, nőiesebb, mint amilyen vagyok, mert ha viszont nem tehetnés semmit, akokr az azt jelentené, hogy tehetetlen vagyok és a tehetetlenségnél nincsen semmi rosszabb.
Ha semmit nem tehetek azrét, hogy valaki úgy szeressen: szerelmesen, kitartóan, normálisan, őrülten, földien, égien, kurvának, anyának, tündérnek, angyalnak, anyának, lágynak, keménynek, 55 kilósan és 50 kilósan is, vagy éppen 67 kilósan - gyerekkel, barna hajjal, szőke hajjal, rövid, vagy hosszú körömmel, akkor is, amikor hányok, akkor is, amikor hízom, akkor is, amikor betegen fekszem, és akkor is, amikor táncolok, szomorúan és vidáman, okosan és bután - ha semmit se tehetek azért, hogy valaki így szeressen, akit én is így tudok szeretni,
akkor akár meg is halhatok,
most.
Igen, igaza van Müller Péter bácsinak, hogy az embernek nem elég a "szimpla" boldogság. Az ember midnig boldogabb akar lenni. Mert azt hiszi, hogy van tökéletes boldogság.
És ráadásul a tökéletes boldogság nem a földön van, de ide lehet hozni. És mindenki máshogyan hozza.
Ha pedig nem vagyunk boldogok, akkor meg is halunk. Mert "van a boldogtalanságnak olyan foka, hogy az ember már nem akar élni." Nem csak élni akarunk, hanem boldogan akarunk élni...
Mindezekért és midnezek ellenére, a tegnap nagyon sokat gyógyított rajtam.
Blanka.
Orsi.
Übü,
a barátaim, csak azért, emrt velük voltam,
mert szeretet volt a levegőben.
Derű és béke.
Bölcsesség.
De főleg: szeretet. Melegség.
...nem minden gyereket szeretek. De Blanka ritka jóarc.
Felmászott az ölembe és megpuszilt.
És nagyon okos.
Meg vicces.
Vagy ez mind én vagyok, csak ő ezt a tükröt mutatja?
Persze Blanka nem csak ez, hanem Kakamatyi is. Meg Huncutpók.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Szeretlek.
És egyre jobban szeretem magam...
Kívánom Neked is drága, különleges barátom, hogy szeresd te is magad, mert minden ott kezdődik.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése