Akvarell III.

A második randink volt.
A sokadik beszélgetésünk.
Másodszor találkoztunk akkor személyesen, élőben, 3D-ben.
De már leveleztünk pár hete, szkájpoltunk - mindent megoszthattam vele.

Délután azt mondta, menjünk valami szabadtéri helyre, aktívkodjunk. Örültem. Aztán este beállított egy üveg jóféle borral. Örültem. Boroztunk, beszélgettünk, összegyúrtuk a tésztát a másnapi mézeskalácssütéshez. Közben melegszendvicset vacsoráztunk.
Nézegettük a neten, hová is kéne menni ma éjjel. Nagy sokára kitaláltuk, hogy menjünk az Instantba lötyögni, mert ahhoz van kedv... Jó minimál muzsika ment, lötyögtünk is, találkoztunk ismerősökkel, véletlenül. A zajban közel kellett hajolni, ha mondani akartunk egymásnak valamit - néha olyankor megpuszilt. Aztán egyszercsak egy ölelésben találtuk magunkat ott a minimálban.
Megállt az idő.
Finom volt - ahogy ő mondaná.
Tényleg az volt.

Elfáradtunk, haza indultunk. A kapu előtt, amikor el kellett volna búcsúzni, nem akartam. Nem akartam, hogy vége legyen annak az éjszakának. Hozzá mentünk.
Akkor láttam először azt a helyet, ahol él, ha itthon van. Barátságos. Meleg. Otthonos. Két lemezjátszó, egy keverő és rengeteg lemez. Régiek, újak. Könyvek, Sci-fi, Osho, Szerb Antal, újabb és régebbi magyar írók, külföldiek, némi pszichológia, építészet. Tárgyak, amiket a család kidobásra ítélt volna, de ő szerette őket. Egy réges-régi kávéfőző, talán orosz gyártmány, egy sztereoszkóp, homok régi üvegcsékben különböző sivatagokból, diák, régi fémdobozkák, különleges tárgyak innen-onnan, nagyszülőktől, ajándékba...
Feltette a kedvenc Halász Judit számaimat, amiket olyan rég hallottam,
mielőtt először megcsókolt.
A két kezébe fogta a fejem, az arcom...- közben arra gondoltam, "Hát ez botrány, hogy ez milyen jó, hogy így csinálja..."
Boldog voltam.

És boldog vagyok, hogy ismerhetem.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.