Magány

A gyertyák lassan csonkig égnek.
Az ő keze nyomát viselik.

Péntekről szombatra virradó éjszaka. Én és a gyertyák és a füstölő.
És a gondolataim.
A tanulás, a munkám, a megírnivaló levelek.
Az emberek valahol máshol, akik már aludni tértek.
Vagy akik valahol máshol iszogatnak, táncolnak, drogoznak. Akiket ismerek és akiket nem ismerek.
Valahol máshol.

Csönd.
Aludni kéne.
Túl nagy a csönd.
Hiába minden, még a zenén is áthallatszik a csönd.

Én is megszűnni vágyom, ahogy a zajok.
Az egómat kioltani, de azt nagyon nehéz, ha nem lehetetlen.
Nem vágyom már az elengedés tudományára - nem akarok már jól szeretni. Nem érdekel a karrier és a hírnév. Nem érdekel a pénz.
Semminek semmi értelme szeretet nélkül.

Amikor meghalok senki sem fogja kérdezni hány diplomám volt, mennyi pénzem volt, milyen pozíciót értem el.
Az fog számítani, mennyire voltam Ember, mennyire Éltem.
És mindenek felett: mennyire szerettem, és azt mennyire osztottam meg másokkal.

Ez elgondolkodtat: mi nekem az élet?

Ha egy ember tudja, mi az álma, ha tudja mit akar, az már félsiker. Az emberek nagy része élete végéig keresi az álmát. Nem akarok egy lenni ebből a tömegből.
De ami nekem az élet, állítólag azt nem lehet akarni....

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.