"There's no guarantee that we're not going to get hurt and that bad things are not going to happen. But there is one guarantee. If we don't allow ourselves to experience joy and love we will definitely miss out on filling our reservoir with what we need when those hard things happen."
A legjobb gondolataim mindig akkor szoktak jönni, ha úgy kezdem a gondolatsort:
ha meghalnék ma.
Ha meghalnék ma,
az utolsó pillanatban bánnám, hogy azt írtam, amit, és nem kértem bocsánatot érte.
De megbocsátanék magamnak, mert nagyon dühös voltam, annyira, mint még ezelőtt soha.
Ha meghalnék ma,
az utolsó pillanatban bánnám, hogy szeparativitásra szeparativitással feleltem, konnektivitás helyett. Nem így szoktam...
Ha meghalnék ma,
bánnám, ha most nem mondanám el neked, mi történt velem.
Vagy álmodtam, vagy egy másik életemre emlékeztem....
Francia férfi voltam az 1700-as években. Az anyám meghalt röviddel azután, hogy születtem. Okos voltam, intelligens és érzékeny, épp ezért eléggé magamnak való. Művész lettem, és a művészetemmel valahogy belekeveredtem a közéletbe, a politikába, pedig nem is akartam. Felelős lettem azért, aminek a gondolati magjait hordoztam. A családom elvárásait követtem - menekülésképp - és csak dolgoztam, dolgoztam és jó pozíciót értem el - kötelességem volt, hisz a legjobb iskolákba járattak. Egészen 40 éves koromig hittem, hogy a munkám tényleg fontosabb, mint az, hogy azzal a nővel legyek, akit szeretek.
Mivel az anyám meghalt, nem tudtam, mi az, hogy anya, nem tudtam, mi az, hogy hiányzik. Azt se tudtam, milyen magányos élet várt rám - egy érzelmileg teljesen elvetélt élet. Férfiként egész jól viseltem a dolgot... Kevés barátom volt, és egyetlen nőre emlékszem, akit szerettem. Nagyon vonzódtam hozzá, voltunk is együtt egy darabig, de aztán ő gyereket akart, én pedig egyszerűen képtelen voltam bevállalni azt a kockázatot, hogy a nő, akit szeretek meghaljon - ilyen erősen élt bennem az, hogy az anyám miattam halt meg. Ezért szétmentünk. Ő gyereket akart, én őt. Belepusztultunk. Tőlem akart gyereket, de féltem, nagyon féltem, pedig szerettem, nem volt más nő az életemben, sokáig nagyon jól sikerült becsapnom magam azt illetően, hogy mit szeretnék. Ellöktem magamtól a nőt, akit szerettem, gondolván, hogy élje az életét, legyen gyereke mástól, de én nem bírnám ki azt a sérülést, ha vele történne valami, így inkább azt a sérülést választottam, hogy egy életen keresztül szeretek valakit távolról, és a munkám lesz a mindenem. Aztán volt egy pont az életemben, amikor minden összesűrűsödött, veszélyes feladat előtt álltam, és akkor mindent át kellett értékelnem, mert minden, amit építettem elveszhetett volna. Az a két ember volt ott akkor velem, akik a legjobban ismertek, egy idősebb barátom, és A Nő. Meg akartam ölelni, legszívesebben megmondtam volna neki, hogy szeretem, de tudtam, hogy megint nem fogok semmit sem mondani, ahogy hosszú ideje... Azon gondolkoztam az ablaknál állva öreg barátom Jerome mellett, hogy miért is nem hallgattam a szívemre, amikor lehetett volna? Hogy miért nem próbáltam meg a lehetetlent? Miért nem maradtam Vele, amikor ő szeretett, én szerettem? A félelmem közénk állt. A szándékaink sem egyeztek - nem a gyerekkel volt bajom, hanem azzal, hogy mi lesz, ha a nő, akit szeretek meghal? Negyven éves voltam, amikor Jerome-mal és A Nővel arra a bizonyos veszélyes feladatra készültünk. Segítettek nekem. Akkor, ott az ablaknál állva arra gondoltam, most már biztos nem lesz gyerekem. Egy kicsit szomorú voltam.
Nem lett gyerekem, nem lett feleségem, mert elengedtem a nőt, akit szerettem, hogy vállalja más a felelősséget azért, ha véletlenül meghalna a szülésben...Bele se mertem gondolni, mi lett volna velem...nélküle...Mégis nélküle voltam egész életemben...
Akkor, 40 évesen jöttem rá, hogy másképp is lehetne. Akkor, azon a ponton, amikor úgy éreztem, meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem - de nem mondtam semmit, mert minek mondtam volna? Mit értem volna el vele? Ugyanoda lyukadtunk volna ki, mint azelőtt - legalábbis így hittem. Ő továbbra is akart volna gyereket, én pedig továbbra sem mertem volna vállalni a kockázatot. Csak szenvedés lett volna mindkettőnknek, ezt gondoltam.
Egyedül haltam meg.
Nem volt utódom. Nem volt párom. Az a pár ember, akik a barátaim voltak, már mind meghaltak előttem.
Ezt is jól tűrtem - férfiúi higgadtsággal. Azt gondoltam, nincs mit tenni - a sors ezt akarta.
Halálom előtti utolsó percekben arra gondoltam, miért is nem voltam a nővel, akit szerettem és aki szeretett? Hogy milyen életem lett volna? Hogy talán könnyebb lett volna a szívem.
Halálom után azt a tanulságot vontam le, hogy
nem érdemes nem követni a szívünk szavát a félelmeink miatt.
Mert nincs mit veszteni.
A választás szabadsága a miénk. Döntéseket pedig hoznunk kell.
Ha meghalnék ma,
az utolsó szavaimnak ezeket választanám:
Szeretlek. Mindig is szeretni foglak, bármi is történt köztünk.
Bocsáss meg. Én is megbocsátok magamnak. (Neked megbocsátani nem az én dolgom, s ha nem ítélkezem, nincs is mit megbocsátanom.)
Minden úgy van jól, ahogyan van: a v a l ó d i dolgok így is, úgy is maradandóak, s ami igazi, csak azt "engedik tovább".
Mindig van még hová személyiség-fejlődni - nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. Kicsik vagyunk a világmindenségben.
Ha meghalnék ma,
ennék még előtte egy jó káposztás lencselevest, vagy tárkonyos ragulevest.
Ha meghalnék ma,
számba venném, mennyire sok szeretet van jelen az életemben. Mert vannak, akik kitartanak velem, mellettem. És mindegyiküknek írnék egy szeretet-levelet.
Viszlát Világ.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése