Inspirált

Inspired today.
Your life is your masterpiece.
My life is my masterpiece.

Inspirált.
Az életem a főművem. Az embernek az élete az a főmű, amit alkot. Amivé válik. Amiben folyton válik valamivé. Folyton változik. És ezzel az akaratlagos választások során létrejövő változással alkot egy "domborművet", ami mintegy kiemelkedik, kiformálódik a téridőből.

Ha el tudjuk képzelni ezt a "domborművet", láthatjuk, mi az, amit létre akarunk hozni.
Ha van egy víziónk erről a színes, 3D-s domborzati térképről, amelyben alakok és formák és érzések és élmények kavarognak, amelyek a tudattalanunkból hívogatnak minket, eldönthetjük, milyen életet akarunk élni.

Biztosan van, akinek ez evidens, vagy nem is kell belegondolnia, csak egyszerűen pontosan tudja, mit szeretne megélni, megtapasztalni, létrehozni, mivé szeretne válni.
De nekem 27 évesnek kellett lennem, hogy megtaláljam, felfedezzem, megalkossam ezt a domborművet a tudatom valamely rekeszében. Mert ez a történés egyszerre megtalálás, felfedezés és alkotás. Minthe hirtelen hívást érezne az ember, hogy miféle víziót tápláljon ezentúl az életéről.

Ma érzem ezt a "domborművet". Érzem a színeit, a pezsgését, a kavargását, szagolom a levegője illatát - emlékszem a jövőmre.
Több dolog inspirált. Az elmúlt pár év közvetve, az elmúlt pár hónap pedig közvetlenül.

Tudni, mit akar az ember - valami más, mint amiről eddig azt hittem, hogy az. Tudni mit akar az ember, egy döntés, hogy kivé, mivé akarsz válni belül. Érezni, mivé akarod alakítani az életedet belül. Az élmény, az érzés a fontos. (Lehet, hogy még sokszor meg kell tanulnom ezt a leckét is, pedig párszor már feladták: hogy csakis a dolgok belseje számít.) De a dolgok belsejét érezni, tudni, sejteni - ez is külön kunszt. Beleérezni az élmény, a tapasztalat legbelsejébe, az élményszerűségébe (- és meghallani a hangokat, megérezni a színeket, szagolni a levegőt; érezni az egész dolog természetét, természete-szerint-valóságát.)
Ez most elég filozófiaira sikeredett... Hiába, vizsgaidőszak van, ráül az agyamra. Valójában viszont nincs nagyon más mód ennek a belső tapasztalásnak a leírására, mint amivel most próbálkozom.
Szóval a nagy képre nézve is a lényeg ez: kutya akarsz lenni, vagy macska, ló, vagy csirke - egyik sem jobb, mint a másik; csupán bizonyos tulajdonságok halmaza. S ha "érzed" ezt a "domborművet", ami még csak lehetőségek halmaza, ebből fogod tudni, hogy mivé akarj válni: kutyává, macskává, elefánttá, vagy tigrissé.

Ez a master piece, ez a mestermű, amit belül érzel, ez vezet mindent mindenben benned, és a külvilágban.

És ha választottál, hogy kutya leszel mondjuk, akkor aztán eldöntheted, pontosan milyen kutya, milyen fajta-tulajdonságokkal, milyen egyedi jegyekkel, milyen megjelenéssel, milyen otthonnal, milyen barátokkal, milyen élőhellyel, milyen kutya-személyiséggel, hogy miket fogsz kedvelni: a futást, vagy inkább a heverészést, netán a nyomozást, vagy az ugatást, és hogy egy faággal játszol majd szívesebben, vagy egy gumilabdával, netán mindkettővel, és hogy hisztizni fogsz-e érte, hogy játsszanak veled, vagy belenyugszol hamar és elmégy játszani egyedül. Ez mind-mind attól a kezdeti választástól függ, ami pedig a "mestermű-képzettől" függ.

Talán.
Nem biztos, hogy így van, de most így érzem.
Ma véletlen valahogy minden itt kavarog bennem: az érzések, az élmények gyökerei, a színek, a fények, a hangok, az emberek, a dolgok, a tájak, a levegő illata, a mozgások...És valamiért úgy érzem, ez számít, hogy ezt ismerje az ember, és a többi majd mind ehhez képest fog alakulni. Ez fogja eldönteni, hogy a tigris-arcomat választom érintkezési felelületként a világgal, és a macskát a bensőséges kapcsolatokra és az alkotásra, a teknőst pedig az írásra, tanításra, segítésre. (Tehát egy tigracsős leszek. - Ez vicc volt.) S hogy mindez milyen sorrendben, milyen rendszerességgel váltakozik majd, még nem tudni. S ha tudom, ki vagyok, mit választok, milyen személyiséget akarok játszani az életem színpadán, akkor minden egyéb részlet ehhez képest fog kiderülni, kibontakozni a lehetőségek tarka kavalkádjából, amely még "odabent", a megvalósulatanban kavarog.
Lehetséges, hogy ez életem nagy ajándéka, amiért súlyos árat fizettem/fizetek. A minták-nélküliség, a fél Univerzum hiánya, a félség, a bizonytalanság miatti önkeresés lám ide torkollik:

szabad vagyok.

Mindent úgy csinálok, ahogy akarok, a magam kútfője szerint, a magam erejéből. (Illetve azt kéne mondanom erőlködésével, de az előbbi méltóségteljesebbé teszi az "ajándékot", ami csapás formájában lett az enyém...)

És azt mindig-mindig hozzá kell tennem: talán.
Mert semmit sem tudok, és semmiben sem lehetek biztos. (Kivéve pár nagyon alapvető dolgot, amiket most nem részleteznék...)

Sőt, az is lehet, hogy csak simán újra január van, és közeledik a február, ami menetrend szerint az elmúlt éveim legjobb hónapja szokott lenni. ...az új év megszületett, túllépett a születés sokkján, és most a mindennel való egységben ringatózik, biztonságban, elválasztatlanul.....Tavasszal aztán jön a kamasz kor, nyáron az élete dele, ősszel megérzi az elmúlás szelét, és télen a haláltusáját vívja, alámerül az alvilágba, végül meg is hal, csak hogy még ugyanabban a pillanatban főnixként újjászülessen. Szóval, lehet, hogy az egész irományom nem ér semmit, mert törvényszerű, hogy az év ezen szakaszában már évek óta felemelkedem, hogy aztán az év életével együtt éljem a sajátomat, ciklikusan, gondolatban kamaszodva, munkálkodva a napsütésben, majd hanyatlásban, haláltusában, a tél alvilágában, míg végül meghalok, hogy újrakezdjem az egészet.

Ne higgy nekem.
Ne higgy senkinek.
Ne higgy magadnak sem. (Ez a legnehezebb.)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szárnyalásra fel. (És aztán a többi.)

Viszlát.
Szeretlek.
Igazán, és nagyon, mindenestül, ahogy vagy.


Ui: ez a zene valamiért sokat segített, inspirált, míg írtam és gondolkodtam...kimossa az agyamat, és ez JÓ.