Ima

Talán minden úgy van jól, ahogyan van. Az is, hogy most letehetem a dühömet és a gyűlöletemet. Mert eddig is itt voltak, csak nem tudtam róluk.
Soha életemben ennyi dühöt nem éreztem még magamban, mint most.

Mert valaki rohadtul nem volt fer, de én is egy idióta voltam, mert hagytam. Pedig tudhattam volna.
De mindegy.
Biztos minden úgy van jól, ahogyan van.

Legalább nem fogok félni többet a dühtől - bár ez elég ijesztő. Ez a frusztráció, ez a gyötrelem... Ez maga a pokol. Nem is tudom, ez rosszabb-e vagy a depresszió, a tehetetlenség és a reménytelenség. Mert most midnen egyszerre van.

De talán minden úgy van jól, ahogyan van. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban... De most nehezebb fényt hozni a sötétségbe...

De minden szeretet.
Még a düh is.
Ma, amint Lao-Tzu testvéremnek puffogtam, nevetnie kellett. Én dühös voltam, mint egy fúria, már csak attól is, hogy beszéltem a helyzetemről, hogy átgyalogoltak rajtam, hogy megint hagytam, és hogy hogyan??!! Nyílt sebbe orvosságnak álcázott mérget öntve... Ez a méreg dolgozik most bennem. És félelmetes. De Lao-Tzu testvérem csak nem bírta megállni, hogy kuncogjon. Azt mondta: "Édes vagy, ahogy itt puffogsz."
Ja, egy puffogó vipera lettem.

Openre miért nem haragszom így?
Mert valóban szerettem, és az igazi szeretet örökre szól. Pedig ő is egy akkora köcsög volt, hogy még egy elefánt se tudná összetörni...

De ez a legutóbbi, hát ezt is mutogatni kéne... Harminc éves vén szamár, tudta nagyon jól, hogy mit jelent ő nekem, hogy min mentem kersztül, hogy mi az, amit szeretnék, hogy ki vagyok én. Belevájkált a nyílt sebembe, hogy majd ő törődik velem, és tényleg életem első karácsonya volt, hogy úgy éreztem, valóban nem vagyok magányos, hogy valóban törődik valaki velem, hogy valaki valóban jelen van számomra - de persze ez a törődés csak addig tartott, amíg őnagysága nem kezdte el félteni a szánalmas szabadságát. Amíg nem kezdett el attól parázni, hogy estleg felelősséget kell vállalni egy nyamvadt döntésért (nem az életemért, nem a boldogságomért, nem a józan eszemért, csakis saját magáért). Aljas gazember az ilyen, aki minden kérésem ellenére, hogy mondja már el, hogy mi a stájsz, várat engem egy hónapot, mire kinyögi, hogy "ő nem tudja magát most egy kapcsolatban elképzelni". De előtte már abban az időben, ami adatott, egészen máshogy viselkedett. És minden, amit közben is mondani tudott, az ennyi volt: "nem tudom".


És nincs reményem, teljes sötétség van, pokol...még sosem éreztem ilyet.
De mégis, mégis, minden szeretet. Még a düh is. A fájdalom is. A félelem is. Nem tudom, hogyan, vagy miért, de így érzem...egyszerűen érzem benne...mindenben azt az Egyet, ami számít.
Próbálok visszatalálni a szívembe, és lecsillapítani a tomboló egómat...
És amikor a düh újra előtör, akkor a szívem is nagyon fáj...
Az fáj, ha a szeretet megáll. Olyan, mint a folyó. Ha nem áramlik, ha blokkolva van, akkor megáll és az természete ellen való.

Most már végső kétségbeesésemben imádkozom istenhez, ha van, vagy bármihez, hogy segítsen, mert most nincs erőm úgy, mint régen reményt, szeretetet, és fényt találni a sötétségben....

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

___________________________

Csak pár perccel később írom:
ha az ember kéri, megadatik...
Egy megoldási mód: "megragadni a réseket". Rések, szünetek vannak düh és düh, düh és fájdalom, fájdalom és kétségbeesés között. És ott a résekben meg lehet ragadni a beszökő Csendet... a Fényt... csak most még visszavet az, hogy eddig is mindig újra reménykedtem....

Az egyik nagy hiba, hogy másokat elítélünk. Még nagyobb ártalom, hogy magunkat elítéljük. Ahogy kimodndom: "Nem tudhatom, hogy te hogyan és mivel szolgálod az Univerzumot - pont úgy, ahogy éppen vagy, és amit éppen csinálsz." - eszembe ötlik: Magamra miért nem tudok így nézni? Merthogy magamról ugyanúgy nem tudom, hogyan szolgálom az Univerzumot legeslegjobban, úgy, ahogy vagyok, ahol vagyok. Ha éppen szerencsétlen deprimált lúzerként, akkor úgy.
Mások felpanaszolják nekem, miért nyafogok, miért vagyok szerencsétlen, és miért nem vagyok inkább "dög", akin nem lehet átgyalogolni? Miért? Mert talán nincs itt az ideje. Vagy talán így szolgálom az Univerzumot a legjobban. Mert nem tudhatom, hogyan....Mindennek megvan a maga oka.
De ha mások el is ítélnek ezért, vagy azért, hát attól nekem még nem kéne elítélnem magam. Választhatom azt, hogy megengedem magamnak, hogy az legyek, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok, akkor is, ha az másoknak nem tetszik. Legalább én ne baszogassam magam...