Fénytörés

Ő, akinek még nincs neve a lelkem térképén, az egyik legnagyobb gyógyító, akivel valaha találkoztam.
Olyan sokmindent mutatott meg önmagamról, olyan sokat tanulok tőle és általa, és ezért végtelenül hálás vagyok.

Emlékeztetett, milyen gyereknek lenni. A gyerekek keveset félnek, és sosem aggódnak. Igen, felnőttek vagyunk, és ott van előttünk az élet, amit valamilyen terv szerint kellene élni, valamit kéne akarni tőle, valamit kéne kezdeni vele, tehát van min aggódni, de csak a fél szemünk felét érdemes a jövőben tartani. Érdemesebb, jobb, üdvösebb, kifizetődőbb a jelenben gyökerezni, és kiélvezni minden pillanatát.
És amikor ezt épp vészesen kezdeném elfelejteni, és épp eluralkodnának rajtam a félelmeim, és talán rajta is, akkor elkezd játszani, viccelni, megnevettet - és rájövök, nem kell olyan komolyan venni a dolgokat. És egy mosoly, egy nevetés csodákra képes.
Bámulatos ez a képessége, csodálom is érte.

És nem csak általa, de pont az érkeztével egyidőben emlékeztem vissza a szabad, mozgékony, vagány, 'cool' oldalamra. Arra a csajra, aki szeret snowboardozni, görkorizni, longboardozni (bár ez teljesen új dolog), utazni, "táncolni", ismerkedni, túrázni - röviden, aki imádja a kalandot, mert az Életre emlékezteti. Aki vállalja a kockázatot a maga módján. (A maga módján: talán nem száz százalékot kockáztat, csak nyolcvanat... illetve a százat csak a kanyarokban üti meg, a havas lejtőn lefelé...amúgy inkább biztosra megy.) És amikor Él, akkor nem fél. És minél több élmény éri, annál inkább elfelejt félni.
Mintha egyre kevesebbszer csúsznék vissza abba a félelemmel teli gödörbe, ahol három éves korom óta tartózkodom az elmémben. Ami meggátolta a lehetőségeim kibontakoztatását. Eleinte persze ez a gödör teljesen tudat alatti volt. -...érdekes dolog...- Az ember él, tudattalanul becsapva magát, míg végül elhiszi, hogy semmi gond. De gödör súlya ránehezedik az életére, akadályozza a teher, de megszokta. Elhitette magával, hogy természetes. Mázsás súlyt cipel a vállán, és olan jól becsapja magát, hogy észre sem veszi.
Aztán történik valami - egy "gyógyíthatatlan betegség", egy különös véletlen egy könyvvel, vagy egy régi ismerős felbukkanásával, egy látszólag ártatlan önismereti szemináriummal - és hipp-hopp a tudatosság útján találja magát, amikor kénytelen beismerni önmagának, hogy igenis ott a gödör, ott a mázsa a vállán. És ez még csak félsiker. Félút kifelé a gödörből. A másik fele a nehezebb, amikor el kéne dobni. Amikor próbálja elengedni, de az a vállához nőtt, a gödör fala pedig csúszik.
Pedig minden "belül" történik, és csak szemlélet kérdése.
A mázsa átalakulhat a szemünk előtt ajándékká, és ahogy kibontjuk és belenézünk, kutakodunk benne, kiderül, mennyi mindent kaptunk, amiről eddig nem tudtunk, mert féltünk odanézni. A gödör pedig hirtelen szertefoszlik. Mert így akarjuk.
Persze a módszert meg kell tanulni. Edzeni kell rá.

És ő pont ekkor érkezett.
Pont, amikor szükségem volt egy edzőre.
Egy mesterre, aki mutatja az utat.
"Nézd, így kell, megmutatom." És ha kell, megüt, hogy megtapasztaljam, mire vagyok képes potenciálisan. Vagy meglök, hogy ráeszméljek az egyensúly-érzékemre.
Sokszor csupán a létezés-módjával, azzal, ahogyan van, mutatja az utat. Egy pozitív tükör.

A dolgok, amiket megélek általa, csak értem vannak. Ha azt, hogy jó vele, vagy ha azt, hogy úgy érzem, szeretem - hát ez is csak értem van, bennem van; neki talán semmi köze hozzá, és nem is kell, hogy legyen.

Az is lehet, hogy csak ezért jött az életembe, hogy ezeket megtanuljam általa, ennyi volt és nem több.
Képtelen vagyok ragaszkodni hozzá, annyi szabadságot tanultam tőle.

Ő az a fajta ember, aki mindig is az volt, aki akart lenni, és mindig is az volt, aki valójában. Nem kenyere a félelem, a tettetés, a játszmázás, az álarcok viselése.
Tényleg olyan természetesen autentikusan önmaga, mint egy gyerek.

Azt mondják, másokban csak azt vesszük észre, ami bennünk is megvan... Ez hallatlanul jó hír.

A személyiségfejlődés pedig egy véget nem érő társasjáték - adunk, kapunk, néha többet lépünk előre, néha belelépünk a kakis mezőbe, és ott ragadunk. Néha gyors és örömteli, máskor nehéz, visszahúzó és bosszantó... És mindig van még egy kör. Mindig van feljebb, tovább, előre.

Hát ez most egy gyors, örömteli kör. Végtelenül hálás vagyok az Életnek, magamnak, az Univerzumnak, hogy így tanulhatok: nem a magam kárán, hanem közös jó által...

Elég különbözőek és elég hasonlóak vagyunk. Úgy tűnik most, hogy neki megvan a képessége és kapacitása arra, hogy velem jöjjön gondolati kalandozásaimra, hogy megértse mi a lényeg, ami a szavak mögött van - még akkor is, ha néha magyaráznom kell.

Azt szeretem benne, hogy olyan végtelenül nyitott és türelmes és kitartó. Velem kapcsolatban nagyon ritkán ítélkezik - ez különösen nagy ajándék. Amikor más már a falnak ment volna a hülyeségemtől, ő még mindig figyel, ítélet nélkül, és aztán elüti egy poénnal, vagy csak megölel. Sokszor meglepően könnyedén veszi a dolgokat, és amin más kiakadna, fennakadna, vagy megijedne, ő csak legyint és minden megy tovább, ahogy azelőtt ment.
Azt szeretem benne, hogy ő aztán tudja, hogyan kell élni. (De ezt nem tudja magáról, csak Él.) Cool helyekre jár, cool ismerősei vannak, méghozzá rengeteg. (Akiknek egy része főleg a külvilág felé cool... - de ez már más kérdés.) Szerencsés ember. Egyszerűen az a típus, akit alapvetően bírnak. És lehet őszintének lenni vele.

∗∗∗

Mindenkiben van valami szerethető. Csak számba kell venni azokat a dolgokat, amik "meghúzzák a ravaszt". Amitől beindulsz. És több nem kell, csak az, hogy szeresd magad. És ha szereted magad, majdnem bárkivel élhetsz, mert már nem vársz semmit másoktól, mert elégedett vagy, azzal, ami van, és azzal, ami adatik. Nem vágysz többre, és nem vágysz másra, mert tudod, hogy minden a maga tökéletelenségében tökéletes, és csak a dolgok legbelseje számít - a szeretés.

Én most nem csak hogy elégedett vagyok azzal, ami adatik, hanem végtelenül hálás is, örömteli.

Lesz mit mesélnünk az unokáinknak, akárhogy lesz is.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Namaste.

Viszlát.
Szeretlek.