Szomorú, szomorú, szomorú.

Mennyország után pokol.
Reménység után kilátástalanság.

Abba kell energiát fektetnem, hogy egyáltalán fel tudjak kelni. És aztán ha felkelek, tudjak enni. De nincs kedvem. Nem vagyok éhes. Aztán elmegy az összes energiám.
Egyedül ülök itthon egész nap. Mondjuk legalább jó hely. Internet is van meg fűtés is. Ha fel kell állni, rosszul vagyok...remegnek az izmaim. Akkor mondom magamnak, hogy enni kéne. De nincs kedvem.
Aztán ha mégis eszem valamit, akkor közben potyognak a könnyeim.

Vesztettem, elvesztem.

Ugyanaz vagyok, aki egy hónappal ezelőtt voltam, csak volt két hét, ami mostmár álomnak tűnik.
És valakit megszerettem,
de ő csak átsuhant az életemen, mint egy árnyék a nyári kerten.
Biztos minden úgy van jól, ahogyan van. Mindig ez derül ki a végén, de ilyenkor kutyául van az ember.

Egyszer Londonról írtam. Azt, hogy szomorú, hogy nem tudom, ott-e a helyem, vagy hol. Akkor egy kedves idegen azt írta, nem is olyan szomorú.

Most meg minden össze van törve.
London.
Az életem.
Hogy mit kezdjek vele.
Igen, ugyanaz a lemez.
Közben csinálom a dolgom. És úgy tűnik, így is úgy is Londonban kötök ki. Csak minek.
Egyedül.

Szomorú.
Szomorú.

Szomorú.

Sajnálom, hogy szomorúság volt, amit megosztottam.

Viszlát.

Szeretlek.



Ui.: Sz.T. meg akar halni.