Connection

Angolul jobban szeretem ezt a szót is valamiért, mint magyarul. Lehet, hogy a magyar nyelvben, vagy csak az én magyaromban, már túl sok szennyeződés érte ezt a szót: kapcsolódás.

Azt hiszem, az életem jelenlegi pontján jó volna emlékeznem, milyen volt gyereknek lenni. Csak figyelni és élvezni az élet apró csodáit. Mert elfelejtettem milyen a könnyedség. Talán túl komolyan veszem a dolgokat. Jobb volna könnyűnek lenni, mint a gyerekek, akik csak játszanak, és a következő pillanatban már el is felejtik, mi volt az előzőben, és nem foglalkoznak azzal, mi lesz a következőben.
És látni a láthatatlant és várni a lehetetetlent, tudva, hogy csodák pedig vannak.

Így kapcsolódom magammal, azzal a legbelső résszel, ami maga is csoda. És így kapcsolódhatok másokkal is.
Azért is, mert a kapcsolódás sokkal inkább szolgál engem, mint a nem-kapcsolódás.
A kapcsolódás maga csoda, és csodákra képes. Ha kapcsolódunk, ráhangolódunk egymás érzéseire, szimpátia és együttérzés születik, és leromboljuk az elválasztottság falait, a különbözőségünk falait. Ha kapcsolódunk, ugyanazt a kottát énekeljük és lélegezzük, megértjük egymást, megosztjuk az álmainkat, reményeinket, és vágyainkat.
Életünk minden pillanatában újra kell tanulnunk a szeretet nyelvét, a konnektivitás nyelvét, az egység zenéjét, az "együtt" táncát.

Így hát, kedves olvasó, kívánom, hogy kapcsolódjunk magunkkal és másokkal,
mert az
öröm, élvezet, szeretet,
csoda.


Viszlát.

Szeretlek.