(Zárójeles rész)

Persze a dolgok sohasem olyan egyszerűek, amilyenek lehetnének.
Talán ez egy próba.
Mint Jóbé a Bibliában...
"Maradj hű [a szeretethez], és minden jó lesz, a csoda eljön alázatod jutalmaként."

A dolgok sohasem egyértelműek, mert a dualitás világában élünk.

A tudatalattim zseniális.
Zseniálisan ki tudta választani egész eddigi életem során azokat a hímneműeket, akik egyáltalán nem tudnak vagy nem akarnak kötődni.
Most pedig azt csinálja velem, hogy még egy alapvetően kötődésre képes és hajlamos embert is csakis olyankor tud az életembe vonzani, amikor ő éppen nem szeretne és nem tud kötődni, pont hozzám, pont most nem.

Én pedig túlanalizálom a helyzetet, és azon gondolkodom, mi lenne bátorság és mi lenne félelem?
Bátorság lenne, vagy félelem egyszerűen hátat fordítani annak, amit nem akarok, mert egész eddig is ezt kaptam, ezt vonzottam be?
Bátorság lenne, vagy félelem kitartani?

Nézzük; eddig többnyire mindig kitartottam - mert így vagyok összerakva: nagyon könnyen megszeretem az embereket.
Az következne ebből, hogy ha más eredményt akarok, akkor máshogy kell cselekednem, vagyis nemet kellene mondanom MOST arra, amit nem akarok.

Megint ki akarok szállni ebből a duális világból, ahol bánat nélkül nincs öröm, és szenvedés nélkül nincs élvezet.
Két hét öröm után újra: pokol.
Azt mondják, én is azt mondom, az ember kezében a döntés,
de megerőszakolni sem kell magunkat: nem kell boldog arcot vágni, ha szomorúak vagyunk, és sírni volna kedvünk... Érzelmeket kifejezni ugyanis nem gyengeség, hanem erő. A sérülékenységünket megmutatni erő. Önmagunknak lenni, még ha ez az önmagunk sír is: autentikus.

Azért sírok, mert amit a tudatalattim megint kreált, az mélységesen kétségbeejtő.
Igen, végre volt egy karácsonyom, amikor nem éreztem magányosnak magam... Végre úgy éreztem, valakivel valóban tudok kapcsolódni, valakit tényleg érdekel mi van velem.

De úgy látszik, minél erősebb a pozitív oldal, annál erősebb a kontraszt is a "negatív oldallal". Persze ez, hogy pozitív és negatív, csak egy emberi ítélet, és feljebbről nézve nincs negatív és pozitív, hanem minden csak Van.
És a boldog élet titka állítólag az, ha az ember hagyja magán átáramolni az élményeket éberséggel, de nem ragaszkodik semmihez és nem ítél.

És nem azért alszom el sírva, mert az a valaki, akivel olyan jó volt, és aki olyan sokat adott nekem, már ne lenne az életemben, vagy ne törődne velem - hanem csak a félelmem miatt, hogy a semmire várok, hogy megint az lesz, ami eddig mindig is volt.
És főleg amiatt a megfigyelt tény miatt, hogy a tudatalattim újrakreálta megint ugynazt a fost: az "igen de nem"-et, az "itt van, de mégsincs"-et, az olyan kötődést, ami le van tagadva, és ezért nem létezik, és talán soah nem is fog.

És nem tudom, hogyan állíthatnám már ezt meg végre?

Lehet, hogy a szenvedés kiirtásának egyetlen módja az, ha az ember megtanulja nyugodtan tűrni a bizonytalanságot, és nem várni semmit?

De ebben a világban élek, duális testem van, olyan ember vagyok, mint a többi, akiknek van párjuk, családjuk, munkájuk,
csak nekem nem megy.

Én mondom, hogy szeressünk, ahelyett, hogy félünk, de nem tudom megtenni.
Nem tudok elengedni egy vágyat, amiről azt mondják, hogy el kéne engedni, és majd akkor jön "Az Igazi", amikor nem várom és nem keresem.
Azt mondják, egyedül kell jól lenni.

De minden ember szeretetre vágyik, így vagyunk összerakva. Ez az, ami éltet minket. Szükségünk van egymásra. Ez is a dualitásból következik.


__________


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.