reggel

Egészen reggeli gondolatok - mikor még fel sem ébredtem igazán, és a konyhában épp mosogattam, míg forrt a víz a teának, kávénak, és kicsit zaccos lett a mosogató....és akkor eszembe jutott, amint az a drága ember azt mondja egy reggelen:
- (...név...) már megint összezaccoztál itt mindent.

Magamban mosolyogtam. Kicsit morgolódós, de mindig szeretettel morgolódós. Szerettem azt a mondatot, azt a reggelt, azokat az embereket.

Arra gondoltam, mennyi szeretet van ott... Nem csak egy rakás, hanem rakás rakáson... De az élet nem könnyű... Kedves Olvasó, ezt nem kell értened. Csak pötyögök... Ürítem az agyam...

És minderről az jutott még eszembe, amit szintén magamnak fontos lejegyeznem, hogy mi is történt akkor pontosan, amikor még minden csak kezdődött. Amikor én még nem is tudtam, hogy kezdődik, pedig valjóban elkezdődött egy történet kibontakozása. A csírái már midenhol ott voltak, és az ember milyen furán érzéketlen: csak jóval később jön rá, hol és mikor vertek gyökeret a dolgok... Persze nem mindig van így... Van, amikor nyilvánvaló...

Nos, hogy mi történt akkor valójában? - A szeretetemnek, a szívem rezgésének, ami bizonyos frekvenciára hangolta a testemet, és a körülöttem rezgő teret/anyagot - ennek volt egy turbulenciája, ami beszippantott bizonyos embereket - különösen azt az egyet, akinek szüksége volt rá. Csakhogy a nagy "hibám" (ami nem hiba, de nehezíti a dolgokat, és tudatosnak kell lenni ránézvést,) hogy amint egy ember belekerül a körbe, ahogy a turbulencia beszippantja, hopp, az örvény elmúlik, a turbulencia megszűnik, 'az' a fajta rezgésem megszűnik, az egyedüli-központságot felváltja a társas kapcsolati önazonosság. Bizony. Persze ezt egy elég tudatos ember tudja, érti. Én eddig nem voltam tudatos erre nézvést, így persze más sem lehetett az...
Namármost a "probléma" az, hogy az én társas kapcsolati önazonosságom sajnos többnyire előhozza a "kislányt" is, ami által alácsúszok az egész dolognak, az embernek..., kicsivé válok, tehetetlenné, elszenvedővé, megalkuvóvá, megfelelni vágyóvá - nem csak simán alkalmazkodóvá. Mert igen, ennek az az előnye, hogy rendkívül rugalmas vagyok - és semmi sem baj, semmi sem zavar, lehet a másik akármilyen. Csakhogy ez nem önmagam szeretetéből fakad, hanem épp ellenkezőleg: önmagam öntudatlan elutasításából.
És így aztán pláne megváltozik a rezgésem. És az megváltoztat mindent. Más dolgok kezdenek teremtődni.
És az ember, akit a szeretet-áramlás turbulenciája szippantott be, csalódik. És már nem is tudom szeretni, mert már rég alatta vagyok a dolognak, és önmagamnak is... Mert a kislány szeret, a kislány örül, a kislány rajong, és a kislány elfogad. Ezzel a másik felet téve "ellátó"-vá. És ez senkinek sem jó.

És azt hiszem, ezen két dolog segíthet, vagy a másik fél alapos önismerete, és emiatti emberismerete, és bölcsessége, és/vagy az én saját önismeretem. Ami még nem feltétlen biztosíték arra, hogy rögtön meg is változom. De a tudatosság fél siker. Ha az ember ismeri magát, hogy mi történik vele ilyenkor. És nem feltétlen kell ellentartani, ellenállni neki... Az ellenállás csak rosszabbá teszi a dolgokat. (Az ellenállás is ragaszkodást szül..., az ellenállásban a "probléma" hozzánk ragad, mert energiát adunk neki az ellenállás által.)
Plusz az, ha mindekét fél "kapcsolatot akar csinálni" és azt jóvá szeretné alkotni, ezért tanul a kapcsolatról, mint olyanról, ami nem elvlasztható az emberi természettől és az errőlv aló tanulástól.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szép napot.

Viszlát.
Szeretlek.