Az emberek és az Aljas Trutymó, aki megváltozott

Eddig úgy tűnik, ez az évem tényleg az eredménydús önelemzés éve lesz. Ha ez így megy tovább, októberre olyan bölcs leszek, hogy csupa kiváló személyiség-beli kvalitást fogok aratni. És aztán élvezni. Remélem.

Ugyanis majdnem minden nap rájövök valamire. 

Ma például, miközben a WC-n ültem (- ott szoktak jönni a legnagyobb gondolatok, ugye - ) minden előzmény nélkül csak úgy beugrott egy mondat:

"Hát persze, hogy szarul érzed magad a feneketlen, visszataszító emberi hülyeség, szemétség, embertelenség láttán, ha elítéled őket."

Szóval rájöttem!! Hát persze, hogy zavar, rossz érzés látni azt, hogy az emberek ocsmányul viselkednek egymással, hogy hazudnak, nem a szavaikkal hazudnak, hanem a tetteikkel, azzal, hogy megjátsszák magukat, azzal, hogy gyávák, azzal hogy tettetnek. Szenvedés látni mások szenvedését amiatt, mert az emberek nagy része mindennemű tisztelet hiányával viseltetik embertársai iránt, és annyira nem tudunk szeretni, hogy aki a legközelebb áll hozzánk, azt bántjuk a legjobban. Önző állatok vagyunk, szadisták és persze mazohisták is, képtelenek vagyunk másokra gondolni, csakis a saját javunkat tartjuk szem előtt, és szánalmasan gyengék vagyunk, ha arról lenne szó, hogy másokért kellene tenni vagy nem tenni valamit. Szánalmasan gyengék vagyunk akkor, amikor parancsolnunk kellene az érzelmeinknek azért, hogy másokat ne bántsunk. De mi csakis magunkra vagyunk képesek gondolni. 

..hát igen, olyan ez talán, mint a létszomj. Szomjazunk a kalandokra, szerelemre, érzelgésre (ilyen szó nincs, tudom, most alkottam), szomjazunk arra, hogy mohó vágyainkat kielégíthessük és kiélhessük. Ez is így van rendjén. És csak akkor tudunk majd jobb, emberebb emberekké válni, vagyis akkor múlik el a szomjunk, vagyis akkor tudjuk majd kezelni, uralmunk alá hajtani, irányítani ezt a szomjat, amikor megtanultuk, hogy nem éri meg. És sosem lesz erősebb a szomj annál a tudásnál, amit a saját fájdalmunkból megtanított nekünk. Amikor mindent megtanultunk a saját bőrünkön, amikor már végre elég embert bántottunk ahhoz, hogy rájöjjünk: nem éri meg önzőnek lenni, mert amikor valaki mást bántok, akit szeretek ne adj' isten, csak azért, hogy nekem egy kicsit jobb legyen talán - amikor rájövünk, hogy nem éri meg, mert milliószor megbánom később, mert magamat bántottam! Amikor mást bántok, magamat bántom a legjobban, csak mivel a szeparáltság illúziója fennáll, elhisszük, hogy akkor annak tényleg semmi köze hozzám, ha valaki ellen bármit is teszek. (Neki fáj, sajnálom, de nekem jó és ez mindennél fontosabb. Pedig nem így van...) És ha esetleg nincs is lekiiseretfurdalásom utána, mert hiányzik belőlem az emberi jó-érzés (mert szerintem van ilyen, van egy belső morális mérce, ami emberenkét változik, de szerintem ha őszintén magába merne nézni az ember, akkor lehetne tudni, hogy mi jó és mi nem jó... mindig lehet tudni...), vagy mert kőszívű vagyok, vagy mert el tudom hitetni magammal, hogy etikusan cselekedtem - nos, akkor az élet fogja visszaadni, kamatostul, és akkor, ha van eszünk, megtanuljuk a leckét...

Ha nincs, még pár életen keresztül szenvedhetünk.

És hogyha már itt tartunk: 

Van-e Igazság? Van-e isteni igazság, vagy igazságszolgáltatás? Hát, ez nem erről sól, és azt hizsem, igazság nincs, csak okok, meg célok, meg értelem. Hogy igazság látszólag talán nincs, de mindennek mélységes értelme van. Talán. Remélem.

Másképp "nem lenne értelme az egésznek", annak hogy itt vagyunk, élünk, aztán mivégre? Hogy végigszenvedjük az életet?

Mert az emberi sznvedés végtelen, igen.

És részemről azt kell mondjam, csak akkor lehetséges nem együtt szenvedni tovább "az emberrel", ha kiolódik a kaland-szomj, a szerelem-szomj, az érzelgés-szomj, és persze végül az élet-szomj...

Vajon tényleg lehetséges végleg meghalni?

No de visszatérve gondolatmenetem eredeti fonalához: persze, hogy szarul érzi magát az ember, mindezt látva, ha elítéli az embereket ... azért, mert emberek... és mint ilyenek, hibáznak. Ráadásul én is egy vagyok közülük. 

Csak a Szemlélőm nem. A Szemlélő bennem, ami egyre gyakrabban aktivizálódik, ő pártatlan. Ő nem ítélkezik. Én meg a kis rusnya egómmal azonnal lecsapok minden nagylelkűen elém tárt információra, most éppen nevezetesen arra, hogy az emberek végtelenül önzők, és hihetetlen módon képesek bántani egymást ezért, és teljesen értelmetlen hülyeségekre vetemednek abban a pillanatban, amikor egy kis boldogság-ígéret feltűnik a színen (mert fogalmuk sincs, hogy hogyan lehet boldognak lenni, és arról sincs fogalmuk, hogy az egó kielégítése egyáltalán nem hoz boldogságot, sőt...). És a kis rusnya egóm, amikor lecsap az információra, ami isteni vagy nem is tudom milyen kegy révén a szemem elé tárul, akkor hirtelen azt kezdi hinni, hogy ő és csakis ő látja ezeket a dolgokat, ezért neki joga van különbnek érezni magát azoktól, akiket lát. Ettől azt hiszi, ő nem a része annak a "csoportnak", amire ujjal mutogat és közben öklendezik. És amint a Szemlélő megszemlélte a dolgot, és így az egócska is megláthatta, a Szemlélő szinte azonnal el van felejtve. 

Ezért érzem szarul magam.

Mert ellenben ha a Szemlélőt NEM felejteném el, akkor a frusztráció/hányiger/menekülhetnék/undor/ijedtség/utálat érzései helyett

hálát éreznék, baromi nagy hálát, hogy megadatik, hogy láthatom, és együttérzést, mert nem tudják, mit cselekszenek. Azért teszik ezt. És attól, hogy én egy kicsit többet éltem midnenféle értelemben, mint ők, attól én még semmivel sem vagyok különb náluk. 

Bizony.

Tehát nincs is jogom mutogatni (fejemet fogni, undorodni stb.)

És akkor rögvest még megértést, nagyon mélységes és őszinte megértést is érezhetnék. Irántuk és magam iránt is.

És most egy olyan ponton állok az életemben, ahonnan visszanézve mindent nagyon tisztán látok. És közben hálás is vagyok a körülöttem lévő emberenek, hogy ilyen kegyes módon tartanak nekem tükröt, hogy nem engem bántanak, hanem egymást, ez ritka kegy, hogy így tanulhat az ember - és mindezzel pontosan arra emlékeztetnek, hogy jómagam is pont ilyen vagyok, voltam. Vagyok: mert az idő nem létezik. Voltam: mert itt most mink egy tér-idő kontinuumban éldegélünk, és most éppen már csak az ujjal-mutogatás vádjával lehetne engem illetni, meg az érzelgés és az ítélkezés vádjával. A többiből, azt hiszem, megtisztultam, mert már elkövettem őket, nagyon, NAGYON FOS érzés volt (még most is az, ha belegondolok, ha be kell vallanom magamnak, hogy én is csináltam), és mivel annyira rossz volt elkövetni őket, és aztán megbánni, meg visszakapni a pofonokat, és szenvedni a tudattól, hogy mit tettem, milyen egy aljas trutymó voltam - szóval egészen valószínű, hogy soha többet nem fogok ilyesmiket tenni. És azt hiszem, most, hogy ezt így megbeszéltem magammal, meg rájöttem hogy ítélkezés helyett inkább együttérzést kell gyakorolnom, és bölcs derűvel szemlélni a dolgokat, a Megfigyelőm szemszögéből, az egócskának a buksiját meg megsimogatni: jólvan, tudom, hogy ilyen vagy, nem tehetsz róla, de ez nem a te dolgod - így már minden rendben van.

Most már épp egy Bölcs Mosoly vagyok belül.

És hálás, hogy az emberek ilyen nagy áldozatot hoznak magunkért. Hogy segítenek megtisztulni, felismerni, könnyebbé válni.

És ezt a Bölcs Derűs Szemlélődőt bizony lehetne alkalmazni az Apám esetére, a kislányra, aki belül még mindig itt van ( - és ebben a pillanatban jut eszembe, hogy lehet, hogy nem is kell felnevelni, csak engednem kell magamat odamenni hozzá, magamat beleengedni abba az "énbe" is, hogy ne legyen többé blokk? ), Anyámra, Openre is.

Nem tudják, mit cselekszenek, én pedig csak egy mázlista vagyok, hogy tudom. Olykor-olykor.

Azt sokkal nehezebb tudni, hogy mit csinálok rosszul én éppen ebben a pillanatban, minden pillanatban...

Meg azt is gondolom továbbá, hogy ideje végre folfognom, hogy nem csak magamért csinálom a nehéz melót - az életem éllését, a szenvedéseket, a fájdalmakat, a személyiségefejlődést.

Szóval,

ha ez így megy tovább,

és ilyen produktív és eredménydús lesz ezentúl a sok fejtörésem, 

akkor tényleg valóra válik a jólsat, mely szerint a jövő évben learatok mindent, amit eddig elvetettem, és élvezem az eredményeket. 

Egyébként ma kerestem potom háromszázötven koronát két és fél órányi szobor-modellkedéssel. 

Úgy tűnik a kreatív és egyéb energiaszintemet megdobta a dolog. 

Azóta elkezdtem írni egy dalt is.

Úgy kezdődik, hogy:

I don't feel beautiful, I don't feel good,

I should find some better words,

but I don't think I could,

I don't feel tolerant, I don't feel the mood,

I could tell you go to hell

but I don't think I would

És már dallama is van. Dallammal együtt jött ki a fejemből... vagy honnan...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Ne ítélkezz! Ez a napi tanács. Főleg magaddal legyél együttérző.

(Érdekes, az ember milyen köröket tesz: hogy amikor már azt hinné, tényleg szereti önmagát, és úgy érzi: ahh, mennyit hajtogatták már ezt nekem, csak nem tudtam, hogy így kell csinálni, de MOST, most aztán már TÉNYLEG értem, tudom, csinálom, és akkor kiderül, hogy azt nem úgy kell, és lehet jobban is. Most ezt érzem az együttérzésről, a nem-ítélkezésről, hogy mondogatták ezt is nekem eddig, de most aztán jobban értem... Kisebb megvilágosodás-élmény.)

Viszlát!

Szeretlek.