Egy s más...

Ma meglátogattuk Dánia második legnagyobb erdejét. Legalább félméteres hó van mindenhol, van, ahol még annál is több. 

Egészen olyan érzés volt a fehér erdőben sétálni, mintha nem is dániában lettem volna, hanem legalább Szibériában, csak nem volt annyira hideg.

Szóval szép volt. 

Csináltam hóangyalt.

Aztán a délutánt Aalborgban töltöttük. A litvánokkal lógtam, meg az egyik izlandi sráccal, aki elképesztően kedves, aranyos és jófej. Csodálom, hogy járhat azzal, akivel jár, akivel mi, akikkel jól érzi magát, nem találjuk a közös hullámhosszt...

A többiek poolt játszottak, meg csocsóztak. Nekem nem volt kedvem, fáradt voltam. Alig aludtam valamit előző éjszaka. Nem tudom, miért, de csak forgolódtam. De az az érzésem, akkor sem lett volna kedvem, ha nem lettem volna fáradt. - Újabb jele az öregedésnek. Már a csocsó sem izgat. 

Szóval, amíg a többiek játszottak, én ott csücsültem egyedül az asztalnál, ittam a söröm és bámultam kifelé az ablakon.

Egyre csak az járt a fejemben: mit csináok itt? Mit csinálok itt? 

Ülök egy olcsó fajta, viszonylag alternatív kocsmában, sört iszom, ami most épp extra luxus-kiadás, egyedül vagyok, és lebegek a semmiben.

Két kedves litván barátnémmal tegnap beszélgettünk vagy egy órát és kiderült, hogy mindhármunknak nagyjából ugyanolyan az életútja. Egyetlen szülő - anyukánk - nevelt minket. Kristina talán azért a legnőbb nő közülünk - szerintem - mert az anyukájával neki a legjobb a viszonya. Monica anyukája meg nem anya-típus. Úgy öltözik, mint Kristina és Monica. (Azért nem mondtam, hogy "mi", mert viszont öltözködésben én vagyok a legkonszolidáltabb, legfelnőttebb közülünk.)

És arra jutottunk, hogy a barátaink, akik annyi idősek, mint mi, vagy csak egy-két évvel idősebbek, és akiknek már van lakásuk (mert a szüleik megvették nekik), vagy akiknek van albérletük, munkájuk, élettársuk, kutyájuk, normális életük - szóval hogy ezeknek az embereknek a szüleik végig ott voltak, és mindkettő ott volt. Nekünk meg csak egy jutott. És arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért nem megy semerre sem az életünk. 

Elképzelni sem tudjuk, hogy lesz, mint lesz. Egyikünknek sincs épp se pénze, se munkája, se kapcsolata. 

Jövőképem az nekem mostanában alakult valamicskét, de elképzelni sem tudom, hogyan fog létrejönni, bár a 'hogyan' az nem az én dolgom állítólag...

De hogyha huszonnyolc évesen gyereket szeretnék, akkor már most meg kéne, hogy legyen a pasi hozzá. Vagy nem? Végülis ki tudja. Orsi a legjobb példa: sosem lehet tudni, hogy mikor jön derült égből villámcsapásként az áldás, beteljesülés. Majd, amikor ideje lesz. Addig meg élveznem kell, ami van, mert egyszer majd ez nem lesz.

Ettől még a pénztelenség és az exisztenciális para az bennem, bennünk van. Kissé olyan érzés, mintha egy elveszett nemzedék tagjai lennénk. Remény nélkül, kilátás nélkül, küzdeni tudás nélkül... A minap épp az jutott eszembe, hogy lehetséges, hogy azért nem tudom megszülni magamnak a dolgokat, nem tudom megharcolni a harcokat, nyerni a csatákban, mert császárral születtem: mindent megcsináltak helyettem. Így indult az életem, hogy nem volt küzdés. Sokk biztosan volt, de "utazás", "kényelmetlenség" nem volt. Végülis most is olyan az életem: mindent megcsinálnak helyettem, most épp a dán állam tart el... És ez nekem kényelmes, jó. Csakis a jövő aggaszt. Hogy nem élhetem le az egész életemet így... Habár - ez is csak konvenció... A szabályok arra vannak, hogy megtörjük őket, vagyis hogy legyünk inkább kreatívak...

Visszatérve a kilátásokra: Kristina megtalálta Monicát, aki elköltözik majd vele Spanyolországba, akivel ugyanazt a dolgot szeretnék csinálni: kézzel gyártott ékszereket, ruhákat eladni. Aztán egyszer majd ebből saját vállalkozást nyitni, talán manufaktúrát is... És talán majd mindketten találnak párt Spanyolországban, miközben futtatják felfelé a kis üzletüket. 

De én 

még mindig egyedül vagyok, mint a kisujjam.

Se barát, se barátnő, se tervek.

És erről jut eszembe, hogy a minap az is eszembe jutott, majdnem (!) az összes eddigi férfihez szólván az életemben, hogy: "Hová mentek? Mire vártok? Mit kerestek? Miért nem tudjátok, hogy nincs tovább, nincs hová menni, nincs miért. Nincs jobb. Sosem lesz. Mi a fenéért nem értitek meg, hogy szeretni akkor dicsőség, ha nem könnyű. Akkor, ha állhatatosnak kell lenni. Miért nem értitek, hogy ha egyszer van egy valaki, akivel jól kijöttök, akkor már nincsen hová menni tovább. A szerelem elmúlik. A szerelem akaratlagos. A szerelem mindig  velünk van, bennünk van. A szerelmet majdnem bárkire ki lehet vetíteni, akihez fizikailag, lelkileg és szellemileg vonzódunk. Ha ez megvan, és ha jobbá tesszük egymás életét, nincs hová menni, és nincs miért. Ez a legtöbb, ami lehet, ami a földi élet földi módon való megélésének a rendje. (Meg vannak a jógik, a szentek, a remeték, és a többfeleségűek...)"

...volt egyszer egy fasza csávó Keleten, aki olyan jót tett egy országgal, hogy a szultán felajánlotta neki, hogy háremhölgyei közül bármelyiket választhatja, neki adja, amelyiket csak akarja. Csak egy feltételt hagyott: a hölgyek egymás után fognak jönni, és amelyik kiment, azt nem lehet visszahívni, arról már le kell mondani. Amikor viszont kiválasztja szíve hölgyét, akkor a többit már nem lehet megnézni.

Én nem tudom, végül hogyan választott emberünk. Hogy gondban volt-e, hogy meddig várjon a választással? Hogy mi van, ha addig-addig vár, míg az utolsó hölgy is ki nem sétál az ajtón, és már egyiket sem lehet visszahívni, de ő nem fogja tudni, melyik az utolsó. És mi van, ha az utolsót választja, de rájön, hogy hárommal előbb, az sokkal jobb volt. 

Nem tudom, hogyan oldotta meg a talányt.

De az biztos, hogy a szultán nagyon bölcs ember volt...sokat tudott az életről...

Ezek alapján pedig megdőlni látszik az a sokak által igaznak tarott állítás, hogy 'a nő választ'...

Szóval, ez a bejegyzés úgy végződhetne, hogy 

ehh...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.