Azt egyből kitalálták egy szó nélkül, hogy sokáig tanultam komolyzenei hangképzést... nem értem, hogyan lehet ez még mindig hallahtó... Bár vájtfülűeknek biztos megvan a maguk füle.
Azt mondták, hogy egy jó énektanár kellene nekem, aki hallja, érti, hogy mit csinálok a torkommal, hogyan és hol képzem a hangot, és aki majd megmondaná a tutit, eszközt adna a kezembe, hogy jól tudjam használni a hangomat. Pedig most tényleg jó voltam... Nem értem.
Azt is mondták, jobban válogassam meg, kikkel játszom. Azt mondták, a zenészeim (a két tanárom) nem támogattak eléggé. Én ezt úgy fordítanám, hogy nagyon keveset gyakoroltunk és ráadásul csak zongora, basszus meg ének volt, ami így önmagában elég nehéz műfaj. Nem lehet elbújni a dob zörgései mögé, nem lehet meginogni egy pillanatra sem, mert akkor összedől az egész, nem lehet semmiféle tempóra támaszkodni... Szóval úgy mondanám: kevesek voltunk...
...mert nehezen tudom elképzelni, hogy a tanáraim nem támogattak eléggé...
De fejlődés most is van. Amikor utoljára kerültem megmérettetés elé, akkor egy szál zongorával énekeltem jazzt... no, hát az se volt piskóta... kegyetlen. A legnehezebb...
Most már nem csak zongora volt, hanem basszus is. Remélhetőleg, ha lesz legközelebb, akkor lesz dob is, meg gitár talán... Ja és csörgős-zörgős, indulatos rock and roll számot nem kéne zongorával és basszussal játszani...
És még az is benne van, hogy jó voltam, csak a saját belső bizonytalanságom kisugárzott rájuk...
Szóval,
nincs miért szégyenkeznem, és nincs mit bánnom.
De úgy tűnik, nem úszom meg a döntést az életemet illetően. Mert úgy voltam vele, hogy ha felvesznek, akkor el van döntve, és akkor de jó lesz, nem kell többet szaroznom...
De most, így - nos ezért tudnék kétségbeesve bőgicsélni, mert nincs kilátás.
Ki vagyok? Mit keresek itt? Mi a dolgom? Mit szeretnék egyáltalán?
Fogalmam sincs.
Még mindig.
És Menis (a világ egyik ma élő legjobb pszichiátere) azt mondta nekem, mindegy mit választasz, mindegy mit csinálsz, csak indulj el.
De hát hiába indultam.
Persze nem csak erre vezethet az út.
Lehet, hogy nem itt a helyem. Vagy nem most.
Vagy nem így...
Meg kéne próbálnom mégegyszer jövőre?
Vagy tényleg elmenni Londonba inkább és alapítani egy bandát, dolgozni, segíteni az Essence-nek, meg zenélni és felnőni végre ahhoz, amit a 'realista' (vagyis kiábrándult) emberek mondanak: hogy a zene szép és jó, az élet természetes velejárója, de kell valami polgári foglalkozás is.
De egyetlen polgári foglalkozáshoz sincs se kedvem se affinitásom. Esetleg a pszichológiához...
Vagy talán haza kéne mennem, ahol a barátaim vannak, akiket szeretek, akik meg tudnak gyógyítani, ha fájok, ahol jó partikba lehet mászkálni, és ahol befejezhetném az egyetemet, és közben kereshetnék egy zenekart, vagy szerző kollégát... Négy éve, az Eat me! nevű banda óta nem találkoztam egyetlen igazán lelkemhez, ízlésemhez, stílusomhoz közelálló bandával vagy szerzővel... ...akkor sem álltam még készen. Sem hangilag sem lelkileg... Pontosan úgy, ahogy most sem.
Lehet, hogy nyáron elmegyek Afrikába önkéntesnek... pedig sosem akartam Afrikába menni. De legalább messze van, és különleges...
Jó kis évkezdés:
"Ki vagyok? Mit keresek itt? Mi a dolgom? Mit szeretnék egyáltalán?
Fogalmam sincs.
Még mindig."
Most akkor erről fog szólni az évem? És honnan fogom kitalálni? És mikor lesz biztos? Mikor vagy hogyan tudok már végre azonosulni a Szalai Tündével? Én nagyon jól tudom, érzem, ki lakik itt bent, mégsem tudom, mit akar. Én-e, vagy valami több, nagyobb az ami szeretne bármit is?
Ha meg csak a kis 'én'-emmel akaratoskodok, annak nem lesz jó vége. Abba bele lehet betegedni...
Másoknak hogyan sikerül autentikus személyiségeknek lenniük preferenciákkal, vágyakkal, kötelességekkel, szorgalommal, dolgokkal, amiket szeretnek, amikkel azonosítják magukat - és nekem miért nem sikerül?
És mégis miért nem döntök?
Nem azért, mert ha egyet döntenék, nem dönthetnék a többi mellett. Ez igaz ugyan, de nem mozgat.
Azt hiszem, a létbizonytalanságtól félek, és attól, hogy amit csinálok, abban sosem vagyok elég jó.
És csak elvesztegetett idő...
A dolgok, amiket csinálni akarok, de nem sikerülnek. A férfiak, akikbe beleszeretek, de nem szeretnek viszont. A spirituális bölcsességek, amik az agyamat megnyugtatják ideig-óráig, de nem oldják meg az életem.
Talán ideje lenne abbahagyni a gondolkodást, a válaszkeresést. És ha valami történik nem az okát kutatni, hanem elfogadni és menni tovább, és CSAK csinálni.
...de másoknak kocsijuk van meg lakásuk, mert a szüleik tudnak nekik segíteni. Vagy örökölnek vagy mázlisták, vagy megtalálják a párjukat és együtt minden könnyebb, vagy odaköltöznek a pasihoz, vagy együtt vesznek lakást. Találnak munkát, van pénzük, időben befejezik az iskolát.
És itt van három lány, jómagam, Kristina és Monika, itt állunk a semmi közepén. Kb. ugyanaz az élethelyzetünk. És egyikünknek sem volt sem fizikailag sem érzelmileg elérhető az apukája... Bajunk van a párkapcsolatokkal, a pénzzel, az élet élésével, mint olyannal.
Mi lesz velünk?
Mibe kapaszkodhatunk?
Azt a potenciált, ami bennem van, amiről a tanáraim és a barátaim beszélnek, hogy érzik hogy van bennem valami erős, és nagy és varázslatos és csodálatos, de azt nem tudja senki, hogy pontosan micsoda is, mikor fogom végre megtudni, hogy az micsoda, és miért nem tudom használni?
Létezik egyáltalán?
Valaki segíthetne megtalálni, megismerni....
Köszönöm, hogy megoszthattam.........
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése