Január 3. - Jó év ez.

Január harmadikán, hajnali három óra körül érkeztem meg Sz.T.Úrhoz.
Nem sejtve a kalandot, amibe ily módon sodortam magam.

De kezdem korábbról.
A másodikai este nyitása az Indonéz Istennő barátnémmal a Corvintetőn, Onoff zenéjére. Fröccsel.
Aztán átmenni TAXIVAL (!) az Alteregóba, ami egy melegbár. VIP listán bemenni ingyért, megnézni a traveszti sót, ami nem semmi, majd átélni, hogy két francia csávó majdnem befűz minket egy "négyesbe", de aztán menekülőre fogjuk.
Neki mehetnékje van, én még maradnék.
No persze a fő vonzereje az éjszakának az, hogy hallom a telefonban, hogy Sz.T.Úr be van rúgva már.
És a telefonálás:
- Figyu, most az van, hogy vagy hazamegyünk együtt a barátnémmal, és nála alszom, vagy felmegyek hozzád és nálad alszom.
- Gyere, van hely.

Útközben felhív, hogy vigyek egy nagy fantát és gy kis vodkát. nincs nálam elég pénz. Odaérek, ezzel nyitok. Ő azzal, hogy:
- Jajj de jó, hogy itt vagy. Ja, nembaj, tökéletes, mindjárt leszaladok a boltba.
Indonéz, ajándékba kapott szegfűszeges cigit szívunk, vodkanarancsot vedelünk. Hármasban. Sz.T.Úrnákl ugyanis épp ott lakik egy gimis cimborája, akivel még most is barátok, és akinekaz anyja "rá van parázva" Sz.T.Úrra.
Persze Sz.T.Úr erre:
- Há-há, az én anyám is rám van parázva!
Iszonyat röhögés.
Aztán már egyfolytában röhögtünk utána.
Meg táncoltunk.
Senkivel nem tudok olyan jól táncolni, mint Sz.T.Úrral...

Az is vicces szitu volt:
- Honnan van ez a zene, k@rvajó!
- Az expasimtól.
- Igeeeeeen? - erre aztán még nagyobbat táncolunk. Ketten, a nappalijában.

Persze, ott kötöttünk ki, ahol réges-régen szoktunk, csak nem teljesen úgy, mint régen.
Sz.T.Úrnál aludtam, és ő volt a párnám.
Amit most mondani fogok, persze hadi titok lenne, hogy hogyan kezdődött, de olyan vicces, már akkor is majdnem halálra röhögtem magam. Azt mondja:
- Pontosan egy éve és egy napja nem dugtam. Meg akarlak b*szni.
- Háháháááááá... NEM.
- Pedig egy év az nagyonnagy idő, gondolhatod, hogy nem b*szok csak úgy össze-vissza. És bakker, olyan szép vagy. Egyszerűen gyönyörű vagy. Kis b*sznivaló p*csa. Meg csak mer' veled biztonságban érzem magam.
- Hát ez azt jelenti, hogy szeretlek.
- Igen.
- Szóval nem dughatok most veled.
- De azér' csókolózni azt szabad?!
- Mihez képest.
- Hát nem tudom, csak úgy...

Így kezdődött.

Így folytatódott:
- Jajj, mi ez itt? Ez ilyen trükkös. Hogy kell ezt levenni? Bakker, érzem, hogy kevés vagyok ehhez... gyenge vagyok. (Röhög nagyon. Én is.)
Majd:
- Legalább maszturbálj nekem, aztán kiverem rád.
- Hát barátom, azt csak akkor majd, ha feleségül veszel.
- Á, szóval erre megy ki a játék.
(Hmmh, kis mafla, mi másra menne ki, de csak tetteti, hogy nem tudja.)

És így is véződött.

És "sajnos", Sz.T.Úr érintése még mindig a legjobb az összes érintések közül. Persze, mindketten perverzek vagyunk - ezzel együtt a legjobb.
...nem is bírtam volna elviselni mostanában senki-senki mást, hogy hozzám érjen, csakis őt... Nem tudom, hogy csinálja.
Most már olyan férfiasan tud megfogni valahogy, hogy nagyon magamnál kellett lennem, hogy így maradjunk, ahogy vagyunk: kölcsönös jó viszonyban, kvázi barátságban, amiből a szexus nem tud hiányozni, ámde semmi "olyan" nem történik.
Egyébként nem is értem, hogyan jött létre ez a szituáció. Azok után, hogy hetek óta hivogatjuk egymást, és mindig valahogy elkerüljük egymást - most meg, bumm, összeránt minket a "nemtommi".
És csak a nézéseimből és a mozdulataimból tudja, hogy sokmindenen mentem keresztül.
Olyan érzés az egész, mikor vele vagyok, hogy semmi más nem létezik. Csak a vele-levés. Félálomban belelátok az álmaiba, a képekbe, amiket látott sok-sok "utazása" során. Olyan érzés, mintha lassan kezdenénk kisimulni. Egymással, egymásnak, egymás mellett.
Eddig gyűröttek voltunk, mint az újszülött csecsemők, sok ránccal, nyomódással, amiket valahogy hosszú évek alatt ki kellett kovácsolnunk magunkban. Talán ezért olyan jó nekünk együtt aludni egy nagyon picike helyen, a szófán. Merthogy a nappali egy kedélyes és izgalmas hely. (Bár a gerincemet azért érzem...)

És végre hűséges voltam magamhoz.
Végre!
És erős.

Megmondtam neki újfent, hogy szeretem - bár ezt minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, elmondom - és nem ijedt meg! Pedig most az egyszer nagyon akartam, hogy megijedjen... De nem ment.
Hiába, Sz.T.Úr SOSEM azt adja, mire számítok... (Kivéve, hogy mindeig elmondja, hogy szuperfeleség és szuperanya leszek.)
Mindig azt adja, amihez kedve van. (És nagyon jól irányítja őt a tudatalattija. Valahogy mindig tudja, mikor kell jönni és mikor nem.)
Persze egyes pasik meg most hüledeznek, hogy ez kell a nőknek?
Hát elárulom: nem. Egyáltalán nem ez kell a nőknek.
Csak szeretem, úgy ahogy van.
És ezért most már nem tud se használni, se bántani. Sokat változtam.

Mondtam neki, hogy most már meg kéne ismernie a Boldog Barátaimat. A legkedvesebb barátaimat. Akikhez ő nem biztos, hogy fel van nőve. De lehet, hogy jót tenne neki... Na de ez sem az én dolgom.
Csak mert ha megismerné őket, már nem csak én ismerném az összes haverját, hanem ő is az én világomat. Ahol Orsi van meg Blanka. Meg Ibi. Meg Bazsi. Dia, meg Andris (akiknél most épp tanyázom.)
És mert, ha ők is megismernék Sz.T.Urat, végre megértenék, miért lesz ő a férjem, és miért lesz ez jó.

Új mondása is van neki: "Csak semmi ferde hajlam, csakis cső-egyenes kényszeresség." - Rendmániás. "Mi ez itt? Pirosat a pirosra."- közben röhög, persze. (Sokkal jobb, mintha rendetlen lenne...)De majd leszokik róla. Mármint nem a rendről, a mániáról.

Szóval Sz.T.Úr szuperférj és szuperapa lesz.
Egyszer....
Azt hiszem...

Olyan jó volt, teljesen kisimultam, magabiztosabb lettem, csupán attól, hogy a karjaiban aludtam... csupán attól, hogy megsimogatott...
Olyan jó volt, minden egyes pillanat jó volt, amit együtt töltöttünk. És életemben először, még ott a pillanatban Megfigyelő lettem. Ami által nem csak élveztem a helyzetet és rajta kaptam magam, amit sóváran gondolok arra, hogy "ezekben a karokban lenni még, még", hanem mihelyst észrevettem, elengedtem. Fejet hajtottam az Univerzum előtt: legyen, ahogy lennie kell, biztosan így van ez az egész kitalálva. És ezt a Jót, ezt az élményt, ezt az Örömöt, most - és már akkor is - fealjánlom az Univerzumnak. Nem az enyém.
Ami az enyém, az az Univerzumé. Amit kapok, az Univerzum kapja, én lemondok róla, és így sikerül átereszteni magamon mindazt a jót, amit együtt teremtünk. És ezáltal végre (!) működik az elengedés folyamata, vagyis nem vagyok többé análisan fixált, végre sikerül átfolyóvá válni, nem korlátozni, annyi szabadságot engedni mindennek és mindenkinek, amennyit csak lehet. És ez rendkívül jó érzés. (Opennel mellesleg ez volt a baj, hogy ezt szépen elfelejtettem. Análisan fixálttá váltam, és úgy persze, hogy megrohadt, megállt, megposhadt kicsit a dolog....)
És közben hálás is vagyok nagyon, hogy az Univerzumnak ajánlhatom a jó teremtést, az örömömet.
És majd ha Sz.T.Úr felesége leszek, akkor is majd nem enyém lesz a dolog, a boldogság, hanem csak a része leszek annak, de az Univerzumé lesz minden. Mert Isten: ADJA.

És még ha Sz.T.Úr csak egy gondolatjáték volna is részemről, ha a valódi személyre túl sokmindent vetítenék, amiről mellesleg tudom, hogy vetítem, és ha a jövőtől túl sokat is várnék - akkor is:
Sz.T.Úr az életem ajándéka, hogy van. Annyit tanulok tőle, vele, rajta, általa.
És nem utolsó sorban segített, hogy végleg elfelejtsem és lezárjam Opent. (Muszáj, mert már Muszasit se kérdezhetem többé, hogy él-e hal-e. És lassan már nem is számít.)

Open closed.
Save. Archive.

DE
soha nem ábrándulok ki.
Nem leszek kiábrándult felnőtt.

Mert mindig itt lesz a Kislány, csak most már meggyógyul. Végleg.

Győztünk.

Fényem győzött bonyolult sötétségem felett.

Köszönöm, szívem legmélyéből hálás vagyok,
hogy megoszthattam.

Boldog Új Év ez. Nem kérdés, nem kívánság.
Nem kívánom neked, mert tudom, hogy az.

Szeretlek.
Nagyon, nagyon szeretlek.