Úgyhogy, igen kedves és mélyen tisztelt Olvasó, tudnod kell, ez a blog az a szentély, az a legbelsőbb hely, ahol igazán őszinte vagyok magammal - így Veled is. Talán néha idegesítően őszinte, mert idegesítően bizonytalan. Ez az a tulajdonképpen egyetlen hely, ahol őszintén elő merem adni a sok kétségemet is, a butaságaimat, amkiet később visszaolvasva néha megdöbbenek egykori önmagamon.
Hát igen... Minden változik, mindig.
De azért, azt hiszem, van az embernek egy állandó része. Pont az, amit olyan nehéz érzékelni a sok maszk és réteg miatt, ami ránk rakódott gyerekkorunktól fogva... Az, amelyik túléli az összes fájdalmat.
Ma meg azon gondolkodtam, bárcsak jobban ismerném ...A Bírót.
Jól látod, kedves Olvasó, ezennel új szereplő lép színre. Régi új.
Azt kívánom, bárcsak ne félnék folyton megismerni bizonyos embereket. Mert úgy odaállni egy ember elé, hogy közben folyton azt gondoljuk magunkról, nem vagyunk ehhez elég jók, és biztos megvan a lesújtó véleménye rólunk, tulajdonképpen ugyanaz, mintha folyton hátsószándékunk lenne, mintha akarnánk valamit attól az embertől... Lényegileg nem különbözik, mert a végeredmény ugyanaz: nem lehetséges tiszta, őszinte kommunikáció.
Szóval vannak emberek néha, akiket egyszerűen túl jónak, túl nagynak, túl pengének látok ahhoz, hhogy odamenjek hozzá mondjuk beszélgetni. Ilyenkor persze csak az szokott működni, ha az a másik ember vagy érdeklődik irántam valamiért, vagy csak simán elég nyitott ahhoz, hogy valahogy beszédbe elegyedjen velem.
Aztán lehet, hogy ha ismerném a Bírót, akkor most tudnám, hogy semmi közünk egymáshoz, úgy értem, az én halmazomnak nincsen semmilyen metszete az övével, ami mondjuk biztosan nem igaz, de lehet, hogy "olyan" típusú metszete nem lenne.
Fura.
Egyrészt úgy látom, hogy sokmindenben nagyon felnőtt és nagyon érett gondolkodású, más dolgokban meg... férfi. Abból is a legrosszabb fajta: az, amelyikkel nem lehet az érzelmekről beszélgetni. Se máséiról, se a sajátjairól. Persze bizonyos szempontból érthető: nem voltam ahhoz elég közel hozzá. Talán ezért pattantak le róla a próbálkozásaim, ahányszor csak próbáltam. Érdekes stíusban játszott: lepattintósan. Egyszerűen szinte meg sem hallotta azokat a mondataimat vagy kérdéseimet. Nem reagált. Vagy azon ritka alkalmakkor, amikor mégis, csakis tőmondatokban, és aztán gyorsan témát váltott.
Aztán még azért is lehetne érthető, mert az efféle dolgokat élni kell, érezni, és aszerint élni, nem pedig beszélni róluk.
Ennek mondjuk ellent mond Sz.T.Úrral való egész kapcsolatom minden egyes mozzanata. Persze ő nem is 'normális' pasi. Lehet, hogy egyszer az lesz, bár kétlem. Bár ez is hülyeség, hiszen ki mondja meg, mi az, hogy normális. Sokfélék az emberek.
No lényeg a lényeg, hogy
a Bíróról, meg arról, hogy hogyan viselkedik az ex-nőjével (abból az induri pinduriból ítélve, amit netes felületen láthatok), erről is az jutott eszembe: érett. Normális. Felnőtt.
Erről meg az, hogy én
még mindig gyerek vagyok.
Vagyis már nem annyira, de hogy az voltam, az biztos.
Bár a mi esetünk Opennel azért egész más volt.
Csak azt kérdezem magamtól, mennyire voltam gyerekes? Sokkal inkább, mint ő? Mit számít már persze.
És közben önigazolást keresek.
Hol rontottam el? Miért nem hajlandó szóba állni velem az az ember, akivel olyan jó volt az élet?
Talán gyerekes voltam, igen, de önigazolásom alapja éppen az, hogy ma sem gondolok másképp a szerelemre, mint akkor.
Nem tudom, fogok-e valaha másképp gondolni rá.
Jó, ha nem vele, hát nem vele.
De ma is hiszem, hogy van olyan, és minden erőmmel igyekszem hinni benne, hogy meg is fog(om) találni azt a fajta kapcsolatot, ami életszövetség. Amiben mindegy, hogy a másiknak milyen álmai vannak, biztosan elkísérjük egymást a nagy útra.
Például azon is a minap gondolkodtam, milyen szeméyliség, milyen nő az ilyen, mint én, aki azt mondja, hogy ha esz gyerekem lesz, ha nem, akkor meg nem. De pasi és biztonság és szerelem nélkül semmiképp sem. Tökéletlenül tökéletes kapcsolat, életszövetség nélkül biztos nem. Ha pedig én leszek túl öreg, vagy ő, vagy ha bármilyen okból a másik fél nem akarna gyereket, akkor, azt hiszem, rábólintanék. Részemről az is mindegy lenne, hol élünk.
És ilyenkor persze borzasztóan félek, hogy nem így működik az egész. Hanem úgy, hogy magamért magamnak megteremtek egy életet, és majd aki ott lesz éppen, az lesz. De még ha így is van, a nem-tudok-nélküle-élni-típusú, szenvedélyes, kémiai-fizikai-testi-lelki-függőséges, eszement szerelemről akkor sem tudnék soha lemondani...
És kétségbeesem, mert ilyenkor úgy tűnik, nincsenek álmaim, amik után mennék.
Nincs jövőképem.
Ha időlegesen néha van is, minduntalan elveszítem, vagy eldobom, amiatt a kétségbeesett alkalmazkodási kényszer miatt, amit nem tudom honnan hozok magammal, de amióta az eszemet tudom megvan. És nekem ez jó. Nekem jó rugalmasnak és simulékonynak lenni. Követni A Férfit bárhová, úgy, hogy közben az én életem, vágyaim ne sérüljenek, ami szintén nem valami nagy ügy, mert ezt illetően is rugalmas vagyok: csak boldog akarok lenni... De persze van egy nagy 'HA' is. Ha a makacs öntörvényűségem, szabadságigényem kielégül közben.
"Én csak boldog akarok lenni
ez ellen nem tehet senki..."
Jó ez a szám, mert mindig azt juttatja eszembe, hogy
a boldogság csak döntés kérdése...
Van egy csodálatos barátom, a Varázsló. Bolíviai fiú (negyven feletti, de tényleg fiú, olyan fiatalos... de közben persze érett férfi), Londonban él. És tényleg csodálatos ember, egyszerűen mindig vidám és mindig mosolyog, hatalmas szíve van, és az egész élete tanulsága az, hogy a kulcs a boldogsághoz: a gondolataink, az hogy mire irányítjuk a figyelmünket, a gondolatainkat.
Ezzel részben egyet értek.
Ugyanis, mint egyszer korábban már írtam: a fókusz-menedzsment csak akkor kezdődhet, ha már nincs mit a szőnyeg alá söpörni, mert amíg van, addig úgyis kilóg a lóláb...
Mindenesetre, azt hiszem, MOST tényleg jó úton vagyok, felfelé... ezek szerint.
Mert a szar már kint van az asztalon, nem a szőnyeg alatt. Már zótudom, mi volt büdös. Már szárad kifele. Már fókuszálhatok a seggreesés vagy bűz-támadás veszélye nélkül - valami jóra.
...viszont tényleg olyan érzésem van, hogy nincsenek privát álmaim.
Csak egy gazdag, örömteli, kényelmes, szabad, biztonságos ámde kalandos életet szeretnék, meg egy életszövetségest hozzá. Having fun. Ezt magyarul nem lehet ilyen jó tömören mondani. Élvezni. (De erről meg félő, hogy másra gondol a kedves Olvasó, mint a 'having fun' értelmére...) A többi mind-mind részletkérdés, és majd eldől. Majd kialakul. Rugalmas vagyok.
Szóval csináljon velem az univerzum (Isten, Sors, Izé) amit akar, ő úgyis nagyobb nálam, tehát jobban látja mi üdvös nekem. Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy a sorsomról döntsek.
Szeretnék adni, igen. Szeretném, ha jobban meg tudnám mutatni azt, hogy ki lakik idebent, amit csak az a kevés ember lát, aki elég közel merészkedik hozzám. Bár valószínűleg sosem fogom elérni, hogy mindenki lássa, hogy jófej vagyok, tényleg. Szeretnék nagyon szeretni és nagyon szretve lenni. Szeretném az életszövetségest, és az életszövetséget. Szeretnék sokat utazni, meg írni. Szeretnék elégedett lenni magammal és a világgal. Szeretném, ha mások is elégedettek lennének velem. (És azt mondják, akkor csupán annyi a dolgom, hogy szeressem magam...)
Ezen kívül viszont tényleg azt csinál velem a Nagyfőnök, amit akar... És ezeket is csak akkor, ha lehet, és nem hiszem, hogy ne lehetne.
Viszont ami nagy örömmel tölt el, az az, hogy bár egyáltalán nem hiszek abban, hogy ezeknek az irományoknak az olvasása bárkinek is élvezetes lenne, ellenben azt hiszem, hogy nagyon kell engem szeretni ahhoz, hogy ezt a sok hablatyot türelemmel végigolvassa valaki,
mégis,
egyáltalán nem érdekel ez, mert nem ezért írok, hanem azért, mert ez nekem jó.
És ha még esetleg mégiscsak létezne az a csoda, hogy valamiért másnak is jó egy kicsit, miközben olvas,
hát az már csak ráadás, hab a tortán, koktélcseresznye a mojitó szélén.
Látod, kedves Olvasó, Te vagy a Jutalomfalatkám. Gondolhatod, mennyire örülök Neked.
Holnap lesz a nagy nap.
Felvéteizem a zeneeakadémiára, és isteni csoda kell, véletlen egybeesések sorozata, hogy bekerüljek.
Ha ott kell lennem, ott leszek.
Köszönöm, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy megoszthatom.
Viszlát.
Szeretlek.
2 megjegyzés:
még mindig drukkolok..
hajrá hajrá... lykke til! (ja ez norvégul van)
dánul valami ilyesmi lehet?: held og lykke
:) mmmmköszönömmmmm!! :)
mindegy milyen nyelven, sőt, minél több nyelv, annál jobb. :)
ma (19.) 11:55 és ha átmentem akkor délután is, na a parábbik rész. prima vista...
ezek szerint azért mégse utálod annyira az írásaimat, ha még itt vagy. :)
Szeretettel ölellek!
Megjegyzés küldése