Ex, rossz, haszontalan agymenés...

Sírba visznek a legutóbbi Exem kis barátnői.

Már amikor Krakkóban találkoztam belőlük eggyel, az az egy se volt szimpatikus. A Vöröske. Most megjött Bongyorka – akit meglátva újra bizonyosságot nyert a tény, amit Open soha de soha nem ismerne be, hogy ő nem gép, hanem ember, mert az a lány akárkinek is hiába kezdene el vetkőzni – kissé trampli jellegű szegény. Nem is az, hogy kívülről nem egy kifejezett szépség, amikor tajt részeg, hanem hogy semmi belső melegség vagy tisztaság nem sugárzik belőle. És most rossz vagyok, mert nem a szépet, a jót és az ő legmagasabb, legszebb képüket önmagukról látom meg bennük.

A Vöröske meg már akkor sem méltatott figyelemre engem, amint ugyanis Open megjelent a színen, én már nem léteztem - nagyobb baj volt, hogy Open számára sem, majd pedig arra értem haza, hogy egy szintén tajtrészeg, betépett lány, aki előzőleg teleokádta a WC-nket, ott fekszik az ágyamban, nem lehet megmozdítani, és mivel ott van mellette a hányós-zacsi, éjszaka fel-fel ébredek, mert amikor ráfekszik, akkor csörög.

Szóval miért, Istenem, miért nem mondtam akkor azt, hogy elmégy te a jó büdös francba, barátom, mert velem így nem lehet bánni. De akkor még lehetett. És olyan, de olyan lassú a fejlődés ebben, hogy úgy is bánjanak velem, ahogy szerintem megérdemlem.... Mert az ilyen szituációkban mindig azt mondom magamnak, hogy „óh, de hisz én olyan rugalmas vagyok, én bármit el tudok fogadni, engem semmi sem zavar”... Persze, hogy nem zavar, mert szerelmes vagyok, és elveszítem a józan eszem.

Vöröske ezúttal leült velem szemben az asztalhoz tegnap este, és miközben két percen át leplezetlenül fixírozott engem, néha a szemembe is nézve, és hiába néztem el, tovább csinálta, majd egyszercsak, le sem véve a szemét rólam, azt mondja nyomatékkal: „Akkor én most felhívom a Dóriékat.” Én meg gondolkodok: honnan is jutott ez eszébe, és vajon ez előtt a gondolat előtt mik is futottak le az agyában.

Meg Bongyorkának is mi futott le, amikor visszakérdezett a bemutatkozásomra: „Milyen Tünde?”

Aztán pedig Vöröske a telefonhívás után újra jelentőségteljesen néz engem, és szinte érzem, ahogy izzik a levegő a tekintetek kereszttüzében, amint mindenki a showra vár. A szappanopera következő epizódjára, csámcsogva és nyáladzva, hogy „jujj, vajjon milyen lesz, amikor ezek meglátják egymást, vajon milyen lesz, ha találkoznak...” Mert, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy mindenki tudta, mi a stájsz.

Én pedig még mindig szeretnék találkozni Opennel, aki viszont nem hajlandó sem találkozni sem kommunikálni velem – szóval szeretnék találkozni vele, de nem így. Nem így, hogy mindenki tajt-részeg, főleg ő, és már halálra tépte magát, mert az lazít és fájdalomcsillapító, és hogy közben húsz ember figyel árgus szemekkel.

LEHET, hogy ez az egész csak az én agyamban létezik, és a világ nem ilyen rút,

de az, hogy azok az emberek, akik nem megérdemelt módon akarnak folyton a középpontban talmin tündökölni, sokszor visszatetszőek, ez igaz. És ha még több dudás is van egy csárdában, akik ráadásul félrevonulnak az asztaltársaságtól, aki várta őket, egy kis külön csoportot alkotva, mert ők a kúl arcok – hát ez számomra és Indonéz Istennő barátném számára is egyenlő a jóérzés halálával.

Vöröskéről már csak annyit mesélnék, hogy bemutatkozás nélkül ül le az asztalhoz, és néha visongat egyet-egyet. Elég szimpatikus.

És aki az én Openem volt, aki most már általam is teljesen értett és elfogadott módon az én Exem, ezekkel az emberekkel szeret lógni.

És nem értem az Exem kettős természetét, ahogy valószínűleg a saját kettős természetemet sem értem.

Nem értem, hogy miért ezekkel az emberekkel lóg, és akkor miért én voltam az, akibe úgy belé bírt szeretni?

Képtelen vagyok elhinni, hogy ezek az emberek boldogok, és hogy igazi szeretet létezik köztük. Én ezt nem akarom magyarázni, elemezni vagy fejtegetni. Elég hozzá, hogy a barátaim, akiket szeretek, és jómagam is, egyszerűen így éreztük. Nem találjuk a rezgést ezekkel az emberekkel.

Nomármost akkor az én Exem hogyan lehet ezeknek az embereknek a barátja? (Mert kétségtelen, hogy Vöröskének az ötven literes hátizsákjának Vöröske hoteljébe való elcipelése baráti gesztus.) Mert azt mondják, madarat tolláról, embert barátjáról.

Persze, ezek szerint vagy én nem voltam és nem is leszek soha a barátja, velem csak eltöltött hét hónapot szeretetben, szerelemben, de a telefonszámát csak a barátai tudják, és csakis a barátaival kommunikál. Nyilván, akit nem kedvelek, azzal nem kommunikálok.

Írom ezt én, aki a tegnapi véres szituációból elmenekültem. Igen, elmenekültem, mert nagyon szeretnék beszélgetni, lerendezni ezt az ügyet, de nem húsz másik ember társaságában, úgy, hogy az érintett fél részeg és be van tépve.

De hát, mindebből talán csak annyi a tanulság, hogy sem ez az önző ember, sem pedig az önző, magamutogató, hamis, hazug barátai a lábam nyomába sem érnek. A kisujjamig sem. Bárcsak már akkor Krakkóban észrevettem volna...

Továbbá a saját kettősségem felfedezése: hogy van egy tiszta részem, ami ragyog, mint a gyémánt, szilárd, nemes és rendkívül fényes, tiszta. És van ez a másik részem, amelyik az ilyen önző disznókat szereti, (akik mellesleg és általában tele vannak Élettel, vagy talán azzal, amit én tévesen Életnek érzékelek), és előszeretettel esik áldozatul az ilyen önző disznóknak, akik csakis magukra tudnak gondolni, akik képtelenek egy kis figyelmességet mutatni a másik fél iránt, akik képtelenek a szeretetre. Nem különben a minden női együttérzést, midnen tapintatot nélkülöző barátai.... ( Párbeszéd: I: „K.-t hol hagytad?” – mire a Madám, fennhangon, rögvest a fülem mellett: - „Kint van, csajozik.”)

Hát köszi. Mert az egy dolog, hogy nekem van egy blogom, ahová minden érdekes napom és tapsztalatom leírom, így például Sz.T.Urat is. De a blogot nem olvassa az ugyebár, akit szerény személyem hidegen hagy és nem érdekel. Másrészt meg nem viszem oda Sz.T.Urat, és nem is ordítozom róla fennhangon.

(Ahh, óhh, tünde, én, minő tiszta lény is vagyok, mindenkinél különb, mint az összes magyarok, mind egyenként, mindenki mindenkinél mindig mindent jobban tud, én is például.)

És persze nincs összehasonlítás – pedig mi az összehasonlítás világában élünk. De mindenki egyformán értékes. Például ha nem lennének azok kis lyányok, nem tudnám, mennyivel Nőbb, Igazabb, Tisztább, Kikupáltabb és Egészségesebb vagyok, Indonéz Istennő barátnémmal együtt – és jómagam ezt részben Sz.T.Úrnak köszönhetem. (Vagy magamnak, ha midnent én teremtek, ha őt is én teremtettem az életembe.)

És persze azok az emberek szeretnek minket a legjobban, akikről úgy tűnik, hogy a legkevésbé szeretnek minket – ha a Nagy Képet nézzük -, mert az ő lelkük vállalta azt a nehéz és nem igen hálás sorsfeladatot, hogy minket önmagunkkal szembe fordítson, újabb nehézséggel, sorsfeladattal szembesítsen, hogy ő adja nekünk a legkeményebb leckéket...

És ha magamba nézek: mit is mutatnak nekem ezek a kis lyányok önmagamról: pontosan az ilyen kis lyány részemet. Azt, amelyik ok nélkül feltűnősködni akar. (Pedig ezt már réges rég kinőttem. Vagy csak elnyomtam magamban, ő meg nem nyomja el? Ennyi volna?) Azt, amelyik mű. Vagy tán irigy volnék, mert én nem tudok olyan élettől vibráló lenni, mint ők?

Mindenesetre:

megváltoztam, öregedtem, értem. Még nem esem le magamtól a fáról, annyira érett még nem vagyok. De már untatnak végre (halleluja!) a huszonkétévesek. Untatnak a „menő alternatív helyek”, ahová „menő, alternatív, vagány emberek” járnak. Mint például a Vöröske meg a Madám. (Akik, nem értem, hogyan férnek egy kalap alá – vagyis egy fejbe, az Exem fejébe...talán megnyugtató volna azt gondolnom, hogy ők a fejébe férnek, én viszont a szívébe...)