Onlájn megnézhető, magyar feliratos film arról, hogy kik vagyunk, és hogyan bánunk az állatokkal.
Csak erős idegzetűeknek ajánlom...
... egyszerűen ha belegondolok, hogy mit művelünk öntetltségünkben, az együttérzés legapróbb jele nélkül - elszörnyedek, hogy ehhez a fajhoz tartozom.
Nos, az én szervezetemnek nincs szüksége húsra, de elhiszem, hogy talán vannak olyan emberi egyedek, akiknek szüksége van rá. És igen, már az ősember is vadászott mammutra - állítólag.
Mert telente nem tudott gyűjtögetni és még nem találta fel a melegházat, ahol télen is termeszthetett volna növényeket.
Mindenevő fogazatunk van - állítólag. De ölésre, hús és szőrmebunda feltépésére való fogaink nincsenek. Mert már nincs rá szükségünk, de akkor a húsra sem lenne szükségünk. Ahogyan a csökevényesedő női termet, a kordivat evolúciósan tejesen megokolható: a mai világban nincsen szükségünk vésztartalékra, mert nem vagyunk már úgy kiszolgáltatva az anyatermészetnek, mint annak idején, tehát nyilván lehet, és kell is vékonynak lenni, mert megtehetjünk, mert egészséges. (Persze nem a negyven-ötven kikó közötti súlycsoportra gondolok, hanem az egészséges testtömegindexre. Ami bizonyos alsó és felső határok között mozog ugyebár. A kordivat meg csak egy evolúciós háttérsejtelmünk túlreagálása, kicsúcsosodása, tudatalattinkból való hirtelen előmászása.)
Félre ne érts, kedves Olvasó,
én nem tudom, mi a jó a világnak.
De hogy összegörnyedek a fájdalomtól, ha arra gondolok, hogy a fejős tehén csak négy évig él - ellenben egy átlagos tehénnel, aki húsz évig is elél - mert a fejőd tehén nem mozoghat, hiszen napi tíz vagy több órában a fejőgépre van kötve, antibiotikumokat adnak neki, hogy több teje legyen, majd, amikor a fáradtságtól összerogy, hamburgert csinálnak belőle, cseppet sem kíméletes módon. Vagy ha a "nagyüzemi" sertéstenyésztésre gondolok, ahol is az anyákat hormonokkal mesterségesen vemhesen tartják, és a kis malacok ezrével összezsúfolódva "nőnek fel", vagy a borjúra, akit pár hetes korában elvesznek az anyjától, és "élhet" még négy szörnyű hónapot, vagy a marha-feldolgozásra, amikor az állatok pofáját megbélyegzik, és szarvtalanítják őket érzéstelenítés nélkül... - hogy ilyenkor végtelen fájdalmat érzek, és végtelen szégyent, hogy milyen kegyetlen az emberi faj, ez biztos.
Azt hiszem, azzal egyet lehet érteni, hogy az állat is érez fájdalmat, és nem jó neki, ha fájdalmat érez. Szenved.
És most nem a házilag, kézzel fejt tehenekről és nem azokról a disznóölésekről beszélek, amiből aztán két család egy évig bőven elvan. (Habár a disznóöléskor is az állat húsába a véréből olyan anyagok, hormonok, savak jutnak a félelem miatt, amit egy embernek igencsak nem egészséges megennie...)
To see the big picture - vagyis ha messzebbről nézünk rá erre a Föld-golyóbisra - együttérzést kéne tanulnunk. Nagyon sok együttérzést.
Nem tudom, mikor jön ez el, eljöhet-e egyáltalán az a kor, amikor nem használjuk ki egymást, amikor az együttérzésünk nagyobb lesz, mint az irigységünk, a hatalom- vagy birtoklásvágyunk, az ellenségeskedésünk. Amikor egy ember temetésén nem az ellenségeinket fogjuk pocskondiázni, és nem azzal fogunk foglalkozni, hogy megtiltsuk nekik, hogy a saját temetésünkre eljöjjenek, hanem a halál láttán végre rádöbbenünk, hogy egyszer úgyis mindannyian meghalunk, és ebben ugyanolyanok vagyunk, és amíg élünk, nem volna-e érdemesebb megbocsátani és szeretni egymást...
Eljöhet-e egy olyan kor, amikor túl látunk magunkon? Amikor a hatalommal bíró végre nem fogja kihasználni a gyengébbet. Amikor a saját fajunk érdekében nem fogjuk a többi fajt pusztulásba dönteni - mert együtt vagyunk itt. Mert ha a mi elidegeníthetetlen jogunk az élet, akkor a többi fajé is az. Amikor a gyengébbnek nem fogunk szenvedést okozni, mert tudjuk, hogy minden egy, és ha egy részünk szenved, mi is szenvedünk.
De nyilván az emberiségben ez idő szerint benne van ez a pusztítás, ez a borzalmas kegyetlenség, ez az önzőség, és nyilván ki kell hogy tegyük magunból, és kellenek a szemek, hogy rálássanak, észrevegyék a betegségünket, hogy meggyógyulhassunk.
És akkor persze szokás szerint jönnek a Tünde-féle kétségek: miért is lenne az jó, ha a Földön mindenütt béke, együttérzés és szeretet uralkodna? Ha a Földön lenne a Mennyország. Nem lenne az unalmas? Hiszen a világ lényege, amiből teremtetett, ami mozgatja, az nem más, mint az ellentétek folytonos egymásba-alakulása - hogy nincs sötétség világosság nélkül, nincs fekete fehér nélkül.
Lehet, hogy előbb utóbb akkor tényleg megszűnne a létezés. Mert minden jó-rossz, sötét-világos, fekete-fehér mozgás (változás, egymásba-alakulás) megszűnne.
Az történne, mint a meditációban, a megvilágosodásban, hirtelen elhallgatna minden, és a Földi életnek nem lenne értelme tovább.
Ergo, summa summarum, minden pont úgy jó, ahogyan van.
Én, itt, most.
Ebben a világban, ezzel a világhelyzettel.
És baromi szerencsés vagyok, hogy megláthatom a kegyetlenséget, az önzést, a gyűlöletet, az együttérzés hiányát, mert így meglátom borzalmas tükörképem, és a saját kis részemet ebben az oltári nagy közös tályogban
kipurgálhatom.
Talán mind ezért vagyunk itt, de persze nem egyszerű, ha az ember már gyerekkorától kezdve egy olyan társadalomban él, ahol belekényszerítik a fogyasztásba, és főleg a lét-feledésbe! Abba, hogy felejtsd el, ki vagy. Ne is gondolkozz rajta, ne is keresd, ha megvolt, mihamarább felejtsd el. Légy fogyasztó, és te is definiáld magad azzal, amivel midnenki más is: hogy mid van.
Persze, hogy belefeledkezünk ebbe a ragadós földi életbe, ebben a nehezen mozduló energiában, itt, ahol a teremtés olyan nehézkesen működik.
Ha pedig belefeledkeztünk, akkor nehéz purgálni a "rosszainkat".
És ez mind csak a fejemből jön, kedves Olvasó,
szóval még nagyon messze vagyok a saját igazságomtól (is).
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése