Változom.

Változom.

Soha nem voltam egy bébi-személy, ahogy az angolok mondják „baby-person”. Nem szerettem a gyerekeket (féltékenyésgből persze, mert magam is az voltam és mert én magam sem kaptam elég figyelmet, szeretetet, nem hogy még én adjak, egy gügyögő nyálcsomónak). Nem akartam férjhez menni. Nem akartam gyereket. (Hogy én? Szülni? Felejtsd el! Nyolcadik utas a halál, ottan nődögél, én vagyok a gazdatest, aztán még meg is kelljen szülni, ami nem kis tortúra??!)

Beteg voltam.

Nagyon beteg. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire beteg. Elveszett. Alvó. Tudatlan. Nőietlen. Szánalmas roncs.

Én most talán megvetem ezt a roncsot, pedig szeretnem kéne, és szeretni is fogom.

Nem sokára minden egybeér. A belső életek. Az elmúlasztott gyerekkor, a kihagyott kamaszkor. A beteg kislány meggyógyul, felnő. A roncs kamasz is lassan kidühöngi magát, megnyugszik és összeér a mostani személyiségemmel.

Családot akarok. Gyereket. Szerelmet, szeretetet, bajtársiasságot.

Nekem sose lehetett igazi családom. Nem is tudtam, mi az. Nem tudtam, milyennek kellene lennie. Nem láttam sem anyámnál, sem anyám barátainál.

Most, huszonhat évesen látom először, barátaimnál. Van egy család, akik valószínűleg a lelkemben élő ideához leginkább közelítenek, és persze valószínűleg az enyém tök más lesz, de olyan jó lesz, amilyennek most látom azt a bizonyos mintacsaládot. Boldogok. (Anya és Apa szerelmesek egymásba, magukba és a gyerekükbe is. Sok az adósságuk, nem tudják, hogy lesz, de összetartanak, boldogok, és biztosak benne, hogy minden jó lesz. Apa olyan elkötelezett, törődő, figyelmes, szerelmes és szeretetteljes, hogy Anyának eszébe sem jut a féltékenység, mert egyszerűen nem juthat. (Mert ugye a „Nők azért féltékenyek”, mert ha ezt az egységet valaki külső személy megbonthatja, akkor lőttek a gyerek lelki egészségének, boldogságának... Nah, tessék, itt is a tökéletességre törekszem, pedig az ebben a világban nincs – állítólag.) )

De főleg: semminek sem kell tökéletesnek lennie.

Öregszem.

Azt a jóslatot kaptam tegnap éjjel, hogy most már látom a célt, most már minden szunnyadó erőm összegyűlt, de még érni kell, még várakozni kell. Mert nem midnen körülmény érett még meg. Talán én magam, talán valaki másra kell várni. De már látom a célom és követhetem is bátran. Csak szelídnek kell lennem. A szelídség a legnagyobbak erénye. Szelíden várni, türelemmel. Mert a bölcs tudja, hogy amit az Ég ad neki, az nem az övé, mert nincsen énje már, amivel birtokolna. De megadatik. Most már hittel várok.

Mindezt azok után, hogy észrevettem, nem érdekelnek már a kúl helyek és a kúl emberek. Nem elégít ki. Azok után, hogy láttam, a családi boldogság, amiért érdemes az egészet csinálni: létezik.  Azok után, hogy egyre csak azt érzem, családot szeretnék, nem most, talán két-négy év múlva, de szeretnék. Pontosan tudom, milyet szeretnék – a belső értékekkel vagyok tisztában. És az is felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy remek férjem, aki fasza csávó, de nagyon az, akit lehet várni este vacsorával, sok, jó szex, egy tünemény gyerek, akit lehet szeretni, akivel jókat lehet kacagni, és mellette lenne egy írónői karrierem, és lenne egy zenekarom is, akikkel havonta kétszer fellépnék.

 

(Ehelyütt hatalmas zárójelben kontráznék a Laár pour Laár fenti párkereső poénjára: Fiatal, ritkán dohányzó, intelligens, érzékeny, nyitott, természet- és művészetkedvelő, romantikus, idealista, mások által kimondottan csinosnak tartott hölgyként keresem azt a harmincas, dohányzó, magas, vékony, sportos, intelligens, bátor, nyitott, vonzó, romantikus lelkű férfit, aki terhesen is, sőt úgy még inkább kinyalna.)   (Röhögni tessék!)