Sokszor idegesítő látni mindent... És nem tudni elviselni a képmutatást. És észrevenni, hogy azért látok mindent, mert bennem is megvan. Csak talán jobban tudom kontrollálni, mert tudom mi van...
És szomorú látni a széttöredezett sorsokat. Az összetört szíveket, a sérült személyiségeket - mindent azért, mert bennem is megvan. Ez szomorú. Látni a tükröt. Az ember végtelen szenvedését. A vágyódást és a próbálkozást a Jóra, valami Jobbra.
Szomorú észrevenni, hogy amíg mások sztoriznak az életükről, vicces, felszínes dolgokról, vagy a szüleikről - addig én nem tudok semmit sem mondani. Mit mondhatnék? Hogy engem elhagyott az apám, elfelejtett, nem fértem bele az életébe, és azért képtelen vagyok normális párkapcsolatra normális pasival? Vagy talán azt, hogy mivel Anyám egyedül volt, amióta csak az eszemet tudom, és még annál is régebben, nekem a saját nagyszüleimnek kellett lennem, a saját apámnak, és hogy az összes frusztrációját rajtam töltötte ki, és hogy mindezek okán a humor teljesen kimaradt az életemből és ezért túl komolyan veszem magam?
Nem mindenki szeret "lelkizni", sőt az embeek nagyrésze nem szeret. Mert félnek szembesülni a fájdalmukkal, a veszteségeikkel, és én megértem őket.
Vagy talán, mert az élet rendje az, hogy éljük, ne pedig gondolkozzunk és keseregjünk a kiömlött tejen? "A bölcs nem keserg a kiömlött tej felett."
És néha, amikor állok az emberek körében, és csak olyan semmiségről beszélnek, mint a cigarettatekerés, csak az jut eszembe: Ő mennyi, de mennyi cigit tekert nekem, ha kértem.
És akkor kétségeim támadnak, szokás szerint, hogy vajon tényleg az történik-e, amit a "józan emberek" mondanak: hogy Ő tényleg egy önző disznó, csak én nem voltam hajlandó észrevenni, pedig mondták nekem, és hallgatnom kellet volna rájuk, mert a külső nézőpont mindig objektívebb; vagy pedig én látom jól a helyzetet: hogy hatalmas szíve van...és nem önző?
Sosem kezdődött és sosincs vége.
Melyik az igazi szeretet? Talán mindegyik az? Lehet egyformán szeretni több férfit?
Mikor vált ez kérdéssé?
Mikor felejtettünk el szeretni?
Hogyan hagyhatjuk el azt, akit szeretünk?
Aki a vérünk, vagy a testünk, a részünk, a szívünk?
Hogyan kell elengedni, és hogyan kell mégis tudomásul venni, hogy szükségünk van arra, hogy mások szeressenek minket, és hogy ez természetes? Hogy nem kell mindent magunknak, magunktól megadnuk és megteremtenünk, mert a Világunk:
közös.
Egy.
Egy-szerű.
Minden olyan egyszerű volna, ha nem komplik,álnánk túl az egészet, ha nem félnénk annyira ebben a társas magányban, ahol az az illúzió kerít hatalmába minket, hogy egyének vagyunk, egyedüliek, gyökértelenek, otthontalanok.
És miért nem tudunk
hinni?
Néha azt gondolom, milyen jó is volt azoknak a régi embereknek, a mondákban, a történelemben, az ősidőkben, amikor még tudtak hinni. Hitték, hogy van Otthon, van irányítás, van biztonság, van Család, van felsőbb hatalom. Hogy Van Isten.
Mikor és hol vaszítettük el ezt az egykor testett öltött sóvárgást?
Mikor felejtettünk el rácsodálkozni a madárfüttyre?
És vajon tanulhat-e az ember egy alámától: ha feldarabolják, előbb-utóbb kiszárad, bár még akkor is ehető, esszenciális, de a LEVE, avagy sava-borsa már elpárolgott, ellenben ha egészben marad, ha nem fosztorgatják, nem cikkezik fel, nem vágják át a külső burkát, akkor sokkal tovább megőrzi a dzsúzt, a lelkét, a tökéletes formáját, - ez az egyszrű emberek titka, ereje és üdve - és csak hosszú-hosszú idő után kezd fonnyadni. Ámbár ha kukac harapta, gyorsan meg kell enni... - kihagyva a már megrágott részeket. De a maradék még mindig Jó.
Azt hiszem, az alma tanulsága az, hogy mindenképp ugyanaz lesz az eredmény, tehát mindenképp egyformán jó, de ha feldarabolva szárad ki, tovább ehető.
A többi kérdésre én nem tudom a megoldást. Nem tudom a válaszokat.
Csak sejtem, hogy amit keresek, azt nem kéne, nem lehet és nem volna szabad keresni.
Élni kéne.
Szeretni.
Élvezni.
Ezzel búcsúzom most.
Viszlát.
Szeretlek. Nagyon szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése