Összesítésben a második Dániában töltött hetem vége 2010-ben.
Megint aludhattam, így megint álmodtam.
Ma reggel arra ébredtem, hogy kutatom az emlékezetem: álmodtam-e valamit. És azt találom, hogy nem.
Aztán az agyam egy ellazult pillanatában hirtelen betörnek a tudatomba az emlékképek.
Hogy repülőn ülök, valami nagyobb fajtán, amin három oszlopba vannak elrendezve a széksorok. Tehát valószínűleg messzire utazom. Az úticélra nem emlékszem, és arra sem emlékszem, hogy valaha felmerült volna az álomban a gondolataimban, vagy bárhogyan. Az utazás szokásosan telik egy bizonyos pontig.
Amikor is azon kapom magam, hogy a pilóta-fülke mögött vagyok és valamiért nyitva felejtették az ajtót és én belátok, látom a képernyőket, látom, hogy villognak, látom, hogy a pilóták kétségbeesett sietséggel kapcsolgatnal különböző kapcsolókat, és a gép elkezd rázkódni, megdőlünk kissé és csak rázkódik és rázkódik. Akkor belém villan egy kérdés, hogy vajon, máskor, korábban, amikor ilyen rezgéseket érzékeltem, akkor is veszélyben voltunk, csak nem tudtam, mivel nem láttam a kijelzőt, nem láttam, hogy mi történik a géppel.
Halálfélelem fog el. Tudom, a többi utas nem tudja, mi történik, de azért ők is megrémülnek az idő előtt kigyulladt "biztonsági övek becsatolása" jelző láttán. A kapitány felszólítja az utasokat, hogy maradjanak teljesen nyugodtak, kis technikai probléma adódott, és valószínűleg kényszerleszállást kell végrehajtanunk. No, erre már megjelenik a halálfélelem az utasok arcán, kétségbeesett hangzavar tör ki, így a kapitány újra felszólítja az utasokat, hogy maradjanak nyugodtan a helyükön, a sztyuárdesszek is próbálják nyugtatni az utasokat, de persze nekik is le kell ülniük. Én közben még mindig a pilóta-fülkébe belátva mindent pontosan tudok, hogy mi történik. Ülök, és a halálfélelem első lökete után megpróbálok mégis megnyugodni, látva a többi utas rémületét, és bízom benne, hogy a pilóták értik a dolgukat, és abban is nagyon bízom, hogy nem halhatok most meg, hiszen nekem itt még dolgom van, hiszen pont úton vagyok - hogy hová, az akkor egyáltalán nem számított - és aztán hol nyitott, hol csukott szemmel imádkozom. Pontosabban egyszer arra gondolok, hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Hogy bármi is történik, ha meghalok is: biztonságban vagyok és nincs mitől félnem. Aztán leperegnek a szemem előtt ennek a kényszerleszállásnak a különböző lehetséges kimenetelei. (Véresen, halálra sebezve fogok-e földet érni, ki fogok-e tudni kúszni a gépből, vagy majd várnom kell, hogy kimentsenek, mert beszorultam valami vasak közé; esetleg már meg sem érem azt, hogy kimentsenek, mert előbb meghalok a többi utassal együtt? Mi lesz akkor az álmaimmal? Az életemmel? Az utazással? A Földdel?)
Aztán végleg imádkozni kezdek: Istenem, segíts, Istenem, kérlek szépen, most segíts, ha létezel, Istenem segíts, édes Istenem, segíts.
A gép közben csak rezeg és remeg és a motorok leállnak, és meghajtás nélkül zuhanunk, vitorlázunk lefelé. Látom, a pilóták minden idegszálukkal próbálják uralmuk alatt tartani a gép zuhanásának útját.
Aztán egész közel repülünk épületek és házak fölött, embereket is látni már, akik megdöbbenten merednek ránk, vagy elkezdenek rohanni. Az autók is megbolydulnak útjukon, mi meg csak siklunk lejjebb és lejebb, súroljuk a háztatőket, néhány épületbe bele is érnek a szárnyak, lehorzsoljuk őket és magunkat, persze a városban egyre nagyobb a pánik, a gép szinte tehetetlenül, hatalmas sebességgel siklik egyre lejjebb és lejjebb, míg végül zajosan, rázkódva, veszélyesen földet ér, és síklik még egy darabig, amíg a súrlódás és az épületek le nem lassítják.
Aztán várakozni kell, hogy lépcsőt hozzanak, és hoznak, és akkor szép lassan lekászálódunk a földre, megkapjuk a csomagokat, és, fogalmam sincs, miért, de ahelyett, hogy ott maradnék, és megvárnám az információkat, hogy mikor utazunk tovább, vagy kapunk-e szállást holnapig, én enyhe hányingerrel küszködve elindulok csomagomat magam után húzva, és hátamon cipelve - a semmibe. Berlinben vagyok. Tudtommal nem lakik ott egy darab ismerősöm sem, és nem tudom, hová megyek, csak megyek előre, valami érthetetlen ösztöntől hajtva, bízva abban, hogy "majd csak lesz valahogy".
Hát igen, nagyjából pontosan így is néz ki az életem most: nagy sebességgel repült egy meghatározott cél felé, de önhibámon kívül lezuhant, átéltem a halálfélelmet, végül mégsem haltam meg, megmaradt legalább az életem, és most egy olyan helyen vagyok, amit régebbről ismerek, tudom, hogy jó hely, beszélem a nyelvet, és gyalogszerrel, (vagyis nagyon lassan,nehézkesen, de szabadon) terhekkel megrakodva haladok egy irányba, és fogalmam sincs, hogy miért teszem ezt, hogy hová megyek. Csak megyek. Egyedül vagyok, lebegek a semmiben.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése