Szeretni

Ma este Jamiroquai koncert-nézés közben megláttam valamit magamban. Méghozzá azt, hogy halálosan szerelmes vagyok azokba a férfiakba, akik nem tudnak szeretni, mert nem szerették őket, és/vagy nem szeretik magukat eléggé. Azt hiszem, azért van ez részint, mert valamiért rám nagy hatással vannak mindazok a játszmáik és maszkjaik, amit kifejlesztettek magukban a szeretet másokból való kicsikarására. És most éreztem először, hogy mélységesen együttérzek ezekkel a férfiakkal. Elég nagy szenvedés lehet nekik... Tulajdonképpen én is folyton ezt csinálom: mások – lehetőleg olyanok, akik képtelenek megadni – szeretetéért, elismeréséért, elfogadásáért ácsingózunk, így aztán mindig olyat választunk, akivel kínozhatjuk magunkat. A férfiak olyan nőket választanak, akik frigidek, vagy férfiasak (azt látják ugyanis nőiesnek), vagy egyzserűen elhagyják őket, játszanak velük. A nők meg olyan férfiakat, akik elhagyják őket, nem szeretik őket jól, nem tudják őket szeretni, játszanak velük – és mindezt hogyan, miért? Mert hagyjuk. A nők is és a férfiak is egyszerűen hagyják, hogy bántsák őket.

És közben borzasztó, hogy azokat a férfiakat imádom, akik ilyen értelemben lélekrokonaim, testvéreim, hogy nem tudunk szeretni, mert magunkat sem szeretjük. Mert ugye, amit másokban látok, csak azért láthatom, mert ismerős: önmagamból. Hát ez elég szomorú felismerés...

Ez nagy Megoldás lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy most gondolom: hogy folyton azért vonzottam be ilyen pasikat, hogy erre végre rájöjjek, hogy nem ők azok, akik nem tudnak szeretni, én sem tudok. Ők csak tükrözték az én belső világomat. Szóval szegényeknek semmi közük az én paráimhoz, amik őket illették. Hát, ez is elég lesújtó felismerés. Hogy csak pont ugynannyira nem tudtak szeretni, mint én. Ha valóban ez a megoldás...nos az jó lenne. Nyilván dolgom volt ezzel. Nyilván fel kellett nőnöm hozzá. És nyilván, amikor járni tanultam, akkor is ezerszer seggre estem, mégsem adtam fel, és egy nap sikerült. Még szaladni is.

Kérem szépen, én még nem tudok szeretni, és csak remélhetem, hogy még ebben az életben sikerül megtanulni.

Ettől függetlenül mindannyian megérdemeljük azt, hogy szeressenek minket és hogy szerethessünk, mindannyian megérdemeljük a tökéletes párkapcsolatot.

 

(Vagy ez csak valami, amit most megint „kitaláltam” magamban, hogy magyarázatot találjak az elmém számára, hogy ne kelljen többé a válasz nélküli miértet hallgatnom a szívemben – hogy miért nem megy, miért nem szeretnek, miért nem találom? Szóval hogy most akkor végre találtam magamban egy hibát, így aztán kvázi legalizáltam a szenvedésemet, mondván, hogy megérdemlem, megvan az oka és a célja. Hogy nem a világ hibás, hanem én....  ...valóban?)

VAGY

Éppen azért vonzódom hozzájuk, mert ugye mit szeret az ember – azt, ami önmagáról egy pozitív képet mutat másokban. Meg azért, mert ugyanazokat az érzéseket megélhetem velük, amik gyerekkoromban belém programozódtak. Vagy csupán azt tükrözik, hogy magamat nem tudom szeretni? De amíg magamat nem tudom, addig másokat sem. Hiába próbálok én másokkal törődni, valóban rendesen viselkedni velük, ha egyszer magamnak is kevés vagyok. Nem-de?

És a megoldási kísérletem: hogy végtére is mi a tudatosság? Kérem szépen, az a tudatosság, hogy minden nap minden percében képesek vagyunk úgy figyelni magunkra, hogy felvesszük magunkban a Megfigyelő szerepét, belehelyezkedünk, és FOLYAMATOSAN figyelemmel kísérjük akcióinkat és reakcióinkat – ennyi „csupán” a változás titka. Mert amikor mindig a pillanatban ott vagyunk, ítélet és kritika-mentesen magunkat illetően, és éppen ’tudatosodik bennünk’, hogy mit csinálunk, akár azonnal pályát is válthatunk, mindig dönthetünk úgy, hogy másképpen érzünk/gondolkodunk/viselkedünk.

Azért tettem idézőjelbe azt, hogy ’csupán’, mert ez – tapasztalataim szerint – nem könnyű dolog. Elveszünk az életben. Elveszünk a külsőségekben. És főleg: elveszünk a tudatalatti, automatikus mintázatokban, ami szintén nem csoda, hiszen a szinapszisaink fizikailag arra küldik az információt, amerre megszoktuk – azért, hogy nekünk könnyebb legyen. Felülírni csak új cselekvéssel, új mintázat kiépítésével lehet, és akkor itt visszaérkeztem az összpontosítás diszciplínájához. Fegyelem, önuralom, akarat, kitartás. Meló. Ezért kell meditálni meg kung-fuzni, hogy megtanuljunk jobban koncentrálni, ami nem más, mint a figyelem tudatos és akaratlagos egy pontban, egy adott tárgyon való tartása. És egy idő után aztán persze olyan jó, bizonyos tevékenységek közben, hogy ki se akarunk jönni belőle. (Amikor elkap minket a flow, vagy mi kapjuk el azt...) És azt még hozzá kell tegyem, félreértések elkerülése végett, hogy nem a személyiségünk megváltoztatásáról beszélek, mert azt viszont egész könnyen meg lehet tenni. Új manírt felvenni nem valami nagy dolog. A rosszul berögzült ideg-kapcsolódások pályájáról elterelni az impulzust, az nagy dolog. Vagyis egy adott érzelmi-gondolati-viselkedési mintát egy másikra cserélni, az nagy dolog.

Szóval önmagunk folytonos kritizálása és elítélése helyett jó tulajdonságainkra kell koncentrálnunk a nap huszonnégy órájában, és úgy kell szeretgetnünk magunkat, ahogy mondjuk Anya a gyermekét, vagy Isten a teremtményét, Művész a művészetet. Alázattal, örömmel, teljes odaadással. Ehhez nem árt folyamatosan szem előtt tartani a „Big Picture”-t is. A nagy képet. Nem csak a kis mindennapit.

Érdekes kihívás: tudok-e csakis a bennem lévő jóra koncentrálni és elfelejteni a külvilág betegségeit – vagy legalábbis nem ítélkezni. Tárgyilagosnak maradni. De képtelenség nem felbolydulni, hiszen ők én vagyok. Nem szeparálhatom el magamat tőlük! Nem mutogathatok rájuk tárgyilagosan: azok ők. Csak ők. Én nem. Mert ez nem igaz. – Egy szinten nem igaz. De végülis azzal nem tudok mit csinálni, hogy más emberek a testükkel mit csinálnak. A szájukkal mit mondanak, a szemükkel hová néznek, az eszükkel mire gondolnak. Eme szeparálódásnak az illúzióját el kell hogy fogadjam.

Szóval ez is jin és jang. Fekete ÉS fehér. Igen ÉS nem. Mindegyikből van egy picike a másikban. Hogy ebben a tér-időben fizikailag szeparáltak vagyunk. Nem-fizikailag egyek vagyunk. És azt hiszem, tényleg akkor teszek a legtöbbet a világért, ha önmagamban a fény-farkast táplálom, nem pedig a sötétség-farkast. Vagyis ha a jóra figyelek magamban. Aztán ettől majd változom, és attól meg mások talán változnak. Hatással vagyunk egymásra.

Továbbá itt van még a megfelelés. Bizonyos embereknek való megfelelés annyira belém ivódott már, hogy szinte összekeveredett a saját eredeti érzéseimmel/gondolataimmal/ízlésemmel. Bizonyos elveknek való megfeleléssel szintén így vagyok. És itt van még a jókislány-rosszkislány esete, vagyis a minden érdekel, és a mindent leszarok, avagy mindenkinek meg akarok felelni és a senkinek sem akarok megfelelni. Erre meg két ötletem van. Vagy teljesen elfelejtem a külvilágot, és csinálom, ami NEKEM jólesik, de minden külvilágra való figyelés nélkül, és ebben azt is el kell engedni, hogy „a külvilágot leszarom”. A külvilág, mint olyan nem lehet tényező semmilyen szinten, semmilyen döntésemben. VAGYPEDIG azt választom, amit egy kedves új ismerősöm, a Képzőművésznő, hogy elhatározom, hogy én én vagyok, és igenis akarok kommunikálni, de nem mindenkivel. Nem mindenkit akarok megszólítani.

 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.