Ha lelassul...

Amint lelassul az élet, a dolgok áramlása, elkezdenek jönni a gondolatok...

Amikre az ember nem szeretne fókuszálni, de azért mégis csak jönnek. A háttérben settenkednek, és lehet azt választani, hogy nem szentelünk nekik figylmet és gyorsan valami másra gondolunk, eltereljük a figyelmünket és csak a jó dolgokra fókuszálunk.

Ezt úgy is el lehet érni, hogy az ember mondjuk sokat bulizik, dolgozik, utazik, jön-megy...

Kezdek visszatérni a "normális" kerékvágásba: hiányzik a pasi, mint olyan. Nem egy bizonyos, (na jó, egy bizonyos is, de most már főleg mégicsak inkább) maga a kapcsolat ténye.

Talán akkor most lenne itt az ideje, hogy menedzseljem a fókuszomat, hogy mire összpontosítok, és az lehetne mondjuk a zene, az, amit éppen csinálok, az, hogy szeretem magam, az, hogy elégedett vagyok magammal, az, hogy elégedett vagyok mindennel és hálás mindenért, ami adatik. Az, hogy keressek egy melót, hogy megkeressem az első körben szükséges negyvenezer koronát. Az, hogy készüljek a felvételire. Az, hogy ha mégsem vennének fel, akkor haza menjek és otthon majd legyen melóm, albérletem, el tudjam tartani magam, írjak, adassam ki, végre szedjem össze magam egy felnőtt, egész(séges) élethez. Vagy talán előbb dolgozzak, utazzak, és utána a többi...

Igen, ha nincsen senki az nagyon jó alkalom arra, hogy az ember sokat dolgozzon - ott, és akkor, ahol és amikor csak lehet, sok pénzt keressen, és sokat utazzon, oda és akkor menjen, ahová és amikor a kedve tartja. 

Végülis, most, hogy nincs senki, és se a családra se a gyerekre nem állok még készen, 

most van még két évem, hogy beutazzam a világot. Ezt mindig is akartam. Nagy álmom volt. Akkor biztos olyan sokminden történne velem, és annyi mindent látnék és tapsztalnék, hogy sokkal "nagyobban", tágabban, bölcsebben, talán (-remélem) érettebben jönnék vissza, és olyan lenne a szemem, olyan nagyon fényes, mint azoknak a derűs, bölcs embereknek, akik már sokat láttak az életben, és a lelkük átragyog a tekintetükön. Eddig nem láttam úgy, hogy csak úgy beteljesíthető, de most úgy látom. Eddig úgy gondoltam, egyedül nem lenne jó, de most már nem érdekel, hogy egyedül vagy sem. Ha egyedül is mennék, a világ minden táján van kihez mennem. És ahová nincs, ott is majd lesz valaki, valahol valahogy.

Mondjuk dolgozhatnék egy évet, mindent félre tennék, aztán utaznék egy évet...

Sounds like a plan - ahogy egy kedves, kedves barátom mondaná...

Szóval hogy itt lenne az ideje, hogy magammal foglalkozzak csak és kizárólag, egyedül. Azzal, hogy felépítsem magam, összeszedjem magam, felnőjek, elég önbizalmam legyen. (Ha elhagynak, főleg ha olyan valaki hagy el, akibe fülig szerelmes voltam és annyira szerettem, hogy az egész életemet le tudtam volna élni vele - bárhogyan, mert a szeretet a lényeg - szóval ilyenkor sok idő, mire romjaimból felépülök, és újra összeszedem az összes önbizalmam, merthogy az összes elveszett.

Tudhatja-e bárki is, hogy milyen nagyon nehéz időszakon vagyok túl? Hogy tényleg majdnem belehaltam, hogy elhagyott az, akit szerettem... Talán bele is haltam... Igen, az a rész még mindig halott bennem... Nem egészen haoltt, mert még fáj. 

Nem az egómnak fáj. 

A lelkemnek, hogy ki kellett tépni belőle egy darabot. 

A lelkemnek, hogy nem lehetek ebben a tér-időben azzal az emberrel, akit szeretek.

Ez fáj.

Hogy külön vagyunk, hogy el vagyunk választva. Ez fáj. 

Hogy nem fejezhetem ki a szeretetem felé, ez fáj.

Hogy nem lehetek szerelmes belé többé, ez fáj.

Hogy nem láthatom őt, akit látni olyan jó volt, aki a szívemnek olyan kedves volt, ez fáj.

Hogy nem beszél hozzám és nem beszélhetek hozzá, ez fáj.

Hogy nem érinthetem meg, és nem érint meg, ez fáj.

Hogy ő sem tudná megmondani, miért hagyott el. 

Ez fáj.

Hogy ennek ellenére elhagyott, és végleg így döntött, és eltűnik a semmiben.

Ez fáj.

Még mindig, három hónap után is: fáj. Nagyon fáj.

Beleszakad a szívem, annyira fáj.

Csak most már az idő begyógyította a sebet eléggé ahhoz, hogy el tudjam felejteni napokra, hetekre, hogy mennyire fáj. 

Most már nem vérzik ez a seb, de örökre heg marad és emlékeztetni fog, ez az ember, ha bármikor az eszembe jut a neve, vagy az emléke, bármilyen körülmény vagy idő, ami rá emlékeztet - fájni fog, csak képes leszek majd nem figyelni erre, hanem valami másra fogok fókuszálni. 

Talán pontosan hogy az apám féle kulimászból is így fogok kimászni.

Megértem, hogy a dolgokat meg nem történtté tenni nem lehet. A fájdalmat letagadni,  vagy elhallgattatni nem lehet. A fájdalom jön, és tanít, földbe döngöl, felőröl, de megölni nem tud. Van valami sokkal több, sokkal nagyobb, sokkal erősebb bennem, ami akkor is túléli, ha majdnem meghalok a fájdalomban. 

Anélkül, hogy a fájdalmat letagadnám, vagy elmenekülnék előle. 

A fájdalom él, mert az idő jótékony, de görbe, egymásba ér, és valamilyen értelemben nem létezik, tehát minden ami történt, most történik, és minden, ami történni fog, most történik.

Ha jól belegondol az ember: elég átlátszó ez a világ. Mármint a szerkezete. Hogy van neki visszája. 

Bár ha az ember elhatározta, hogy itt leél egy életet - mert ennek szándék nélkül nincs értelme - akkor a legvalószínűbb, hogy úgy jó élni, még akkor is ha átlátszó az egész, mintha ember lenne. Akinek van múltja, jelene és jövője. Aki nem szerethet mindenkit és akit nem szerethet mindenki. Aki születik és meghal. Aki nem fejti meg az életet, hanem éli. 

Szóval az idő valahogyan - az ő telésének-múlásának az illúziója által - segít, hogy a sebek behegedjenek. De ha letagadok egy sebet, ha nem veszem észre, attól még ott van, és addig nem tudok segíteni neki meggyógyulni, amíg nem veszem tudomásul, amíg elhiszem, hogy nincs ott semmi. Mert ha azt hiszem, hogy nincs ott semmi, nyilván nem is akarhatom meggyógyítani, mert a semmit nem kell gyógyítani.

És amikor kezdenek behegedni, akkor már tudunk máshová is figyelni...

Azt hiszem, valahol itt kezdődik a fókusz menedzsment... Amikor már elég erős vagy, hogy járj, hogy kimenj az utcára - ahol, ezesetben a "járás, utcára menés" azonos a "tudatos figyelemirányítással", vagy méginkább átirányítással, amikor a rossz dolgoról (ami azt az érzést idézi elő bennem, hogy fáj, reménytelenség, rosszul érzem magam, tehetetlen vagyok) valami másra, valami jó dologra irányítom a figyelmemet, a gondolataimat. 

Ezért gondoltam mostanság talán olyan sokat Sz.T.Úrra. Még mindig jobb rá gondolni, meg arra, hogy milyen jó vele, még azzal együtt is, hogy velem szemben korlátolt, amit el kell fogadjak (- az a korlátja, hogy azt mondja magának, hogy nem tud belém szerelmes lenni, mert csak olyanokba tud szerelmes lenni, akikkel kínozhatja magát, én túl nőies, és túl jó vagyok neki - ezutóbbit már én mondom, hisz az ő szemében mindezekkel nem vagyok Nő, csak egy "b∗sznivaló picsa", ami bár tőle bóknak számít, mégse Nő, akinek a küszöbére virágot kell tenni, és küzdeni kell érte, hogy végre az övé legyen, és sose leszek ez a szemében, ezt kéne elfogadnom) - szóval még ezek ellenére is jobb rá gondolni, mint arra, ami fáj.

De arra még jobb, és ez az üdvös is ráadásul, hogy MOST mi jó nekem. Ha csakis ezzel tudnék foglalkozni, boldog ember lennék, és hamarosan iszonyat tudatosságszint-lépegetésbe kezdenék - állítólag....

Ennyit a mai napról...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.