Azt hiszem, a versírás átváltozása összefügg a tudat változásával, jobban mondva fejlődésével.
Konkrétabban: egy adott tudatállapotban, egy adott világban, egy adott érdeklődési körrel és némi indíttatással/tehetséggel teljesen jól leet verseket írni. De ha változik a világ az emberben és/vagy az ember körül, pláne ha ezt személyiségfejlődés, vagyis a személyiség megváltozása, átalakulása követi, akkor óhatatlanul megváltozik az ember kifejezésmódja, minthogy az érdeklődési köre megváltozott.
Bár lehet, hogy ezt csak a saját életem modnatja velem, de azt hiszem, ez épp elég.
Néha úgy érzem, szeretnék verset írni, mert az olyan, mint egy festmény. Impressziók. Midnenféle tudatalatti tartalmak felszínre-hozása. De most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy azokról a dolgokról, amik mostanában foglalkoztatnak hogyan lehetne, vagy hogy egyáltalán lehetne-e versben megnyilatkozni. Most valahogy teljesen máshogyan használom a tudatomat és a tudatalattimat, mint abban az időben, amikor még sok verset írtam. Változik a dolgok megélésének módja, sokminden átértékelődik.
Ma az Irónő, kedves barátném azt mondta - és bárcsak a próféta szólna belőle - hogy most azért van ez a "senkiföldje", ahol érzem magam kapcsolatok nélkül, tisztázatlan belső ügyekkel, mert változom. Nagyot változom.
Azért mondta ezt, mert lamentáltam, hogy most olyan fura ez nekem, hogy az előző két szemeszterben "adták" (odaföntről) a kapcsolatokat, szerelmeket (kapcsolatokon keresztül való fejlődést, erősödést), még akkor is, amikor depressziós voltam, most meg semmi. Nem adják. Pedig kezdek jól lenni. Mégis: sehol semmi. Bár ha igazán magamba nézek, tudom, mit szeretnék, de még mintha nem lennék készen rá. De most úgy érzem, már nem tart sokáig, hogy készen legyek.
Valami "komolyabb", mélyebb, hosszan tartó, igazibb dolgot szeretnék - persze, szeretném, ha jönne az életszövetséges, de azt nem merem kívánni, nem merem akarni, mert azt hiszem, ilyesmit nem lehet akarni, mert erre csak várni kell, türelmesen, mert mindennek megvan a maga ideje, és annyit már megtanultam, hogy én nem látom magamat eléggé tisztán ahhoz, hogy tudjam, mikor van itt az ideje a dolgoknak. Legföljebb érezhetem, hogy már készen állok, de tudni nem tudhatom, hogy valóban így van-e.
Azt gondolom továbbá, hogy ha így van, ha ezt szeretném, akkor, lehetséges, hogy magammal kellene először ezt a "komolyabb", mélyebb, hosszan tartó, igazi kapcsolatot, az életszövetséget kialakítanom.
A fejlődés sosem áll meg.
És remélem, vagyok akkora mázlista, sőt nagyobb mázlista, mint Hamupipőke, hogy nem csak megtalálom a Herceget, aki utánam jön, hanem tényleg boldogan élhetek vele, amíg meg nem halok - vagyis hogy vagyok akkora határ-nagy mázlista, hogy sikerül olyan embert szeretnem, aki nem csak szimmetrikusan viszontszeret, egynrangú társam tud lenni és én is az tudok lenni mellete, hanem még ráadásul mindig lesz hová fejlődnünk - együtt. Ehhez baromi nagy mázli kell.
Szóval az Írónő szerint azért "nem adják" most, mert annyira változásban vagyok, hogy most jobb ez így nekem. Mert amikor a változás egy ponton lelassul, akkora már majd sok dolog tisztázódott bennem - olyan dolgok, amik eddig megengedték az olyan felületes dolgokat/hibákat/döntéseket, kapcsolatokat, mint amilyenek eddig voltak, de ezentúl nem fogják megengedni.
És azt hiszem, erről beszélt Sz.T.Úr, hogy olyan Nő leszek, hogy dögleni fognak utánam a férfiak.
Pontosan azért, mert nem fogják megengedni a felületességeket az új képességeim... A képességeim arra, hogy Igazi Szupernő legyek.
Persze, egy felől úgy érzem, az még hosszú út, ha ennyire el tudom veszíteni a hitemet magamban, mint amennyire el tudom - pillanatok alatt, semmiségek miatt, és ennyire tudom hibáztatni magam a hibáimért (mert amgammal is olyan türelmetlen vagyok, mint másokkal). Más felől viszont már sokkal jobb viszonyban vagyok magammal, mint régen - eddig is nagy utat tettem meg. És érzem, érzem, hogy jön. Az jön, már nagyon közel van, hogy JÓ lesz.
Viszlát!
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése