Ma reggel hét óra harminckor, pont egy órával azelőtt, amikorra az ébresztőt állítottam, és pont időben ahhoz, hogy az eredeti időpontban ébredés esetével ellentétben ne késsem le a vonatot Hjorringbe - arra ébredtem, hogy baromi szarul érzem magam.
Openről álmodtam.
Talán most először azóta, hogy szakított velem.
Felpattantak a szemeim, és fájdalmat, szomorúságot éreztem a szívem környékén. Erőtlenséget a testemben. Eszembe ötlött egy pillanatra, hogy vele álmodtam, de aztán el is felejtettem a dolgot.
Felkeltem, bekúsztam a mosdóba, a gyulladt szememet nézegettem a tükörben, mosakodtam, elindult a reggel. Miközben a vonatra siettem, képek villantak a fejembe az álomból.
Aztán az állomáson várakozva próbáltam viszaemlékezni, de csak homályosan sikerült.
Most már csak részekre emlékszem...
Valami olyasmi volt, hogy valakivel voltam valahol, valami pasival, akivel éppen alakulóban volt valami, és akkor Open megjelent a semmiből. Örültem és fájt egyszerre. Ő viszont nagyon örült nekem. Egészen úgy tűnt, mintha még mindig szeretne, de nem tudtam bízni benne. Féltem. Mégis vele mentem, otthagyva a pasit, akivel voltam. (Nem emlékszem, ki volt az.) Éreztem, hogy sokat jelentek neki, éreztem, hogy szeret, sokszor megöleltük egymást, sokat beszélt, amiből nem emlékszem semmire. Mentünk, siettünk.
Ezúttal felszálltunk egy buszra. (Egyik nyári álmomban nem sikerült ugyanarra a buszra szállnunk.) Álltunk egy darabig, fogott, "hogy el ne essek". A derekamat ölelte át. Jó volt érezni. (Ilyen hosszú idő után...) Ellenőrök jöttek, a kezembe nyomott egy jegyet - így épp'hogy elkerültem a lefülelést. Megmentett. Aztán megüresedett két hely. Nem egymás mellett. Nehéz volt a csomagja, mutatta, hogy üljünk le. Rossz volt nem egymás mellett ülni. Aztán egyszercsak a Családfakutató felszállt a buszra, lezuttyant mellém, és azt kérdezte: Open hol van? (Persze az álmomban az eredeti nevét mondta, ahogy a való életben is tette volna.) Mutattam, hogy ott ül. Odanézett, de csak nyugtázva bólintott egyet. Hátranéztem. Láttam, hogy alszik. Jó volt látni, ahogy édesdeden szunyókált. Ártatlan volt, tiszta, akkor éreztem, hogy nagyon szeretem, és elmúlt a félelmem, de csak egy kis időre.
Innen homályba vész a történet.
Csak valami rossz érzés maradt meg belőle, meg hogy aztán valahol leszálltunk a buszról, bementünk valami épületbe, és akkor aztán megint mintha nem úgy viselkedett volna velem, mint ahogy szerettem volna, és az álom végső kicsengése a csalódottság érzése volt - mintha miattam jött volna, de mégsem történt semmi köztünk, és a várakozás érzése is bennem maradt, és a kérdésé, hogy "akkor most mégsem szeret?" De akkor miért jött ide?
Hát ennyi.
Köszönöm, hogy ezt is megoszthattam, nagyon köszönöm.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése