Hogy egyetlen ember sincs a közelemben, akinek teljesen ugyanazok az értékek lennének fontosak, amik nekem, és ugyanaz lenne a szeretet-nyelve, ami nekem. Talán egyetlen-egy van. De ő sem száz százalékig.
És hogy ha már ez így van, én miért nem tudok az elnni, aki olyan erősen képviseli saját magát, hogy másokban is képes elindítani a kinyílást?
Láng ilyen volt, két szemeszterrel ezelőtt. Ő olyan erősen és egoista módon képviselte a saját értékeit, hogy vagy utálták, vagy imádták, de mindenestre pár embert, köztük engem is sikerült kinyitnia bizonyos dolgok felé.
Én meg, amióta csak az eszemet tudom, elvagyok a langyos vízben a megfelelni vágyásommal. A se olyan - se ilyennel.
Pedig, ha olyan van, mint ahogyan most van, akkor nincs más hátra, nekem kell annak a középpontnak lennem, amit eddig másokban úgy szerettem...
És még mindig és megint azt kérdezem magamtól, érdemes-e egyáltalán feltenni a kérdéseket? Vagy jobb volna-e csak
csinálni?
Ahelyett, hogy azt kérdem magamtól: miért nem tudom kifejezni, képviselni magam,
inkább szépen kifejezni és képviselni magam és kész. Punkt um.
Azt aki vagyok, amilyen vagyok, amilyen értékek nekem fontosak, még akkor is, ha ez senkinek nem tetszik, ha ezzel senki sem rokon.
És akkor talán a jelenem rendben lenne.
És akkor még mindig ott van a borzasztóan kilátástalan, félelmetes jövő.
Nincs semmim.
Csak magam. A macem, meg a gondolataim, a dalaim, amiket eddig létrehoztam.
Azt mondják, ez minden, ami az élethez kell.
De mi lesz, ha el kell majd mennem innen? Akkor már nem lesz se ingyen szoba, se ingyen kaja.
Ma délelőtt mindezek miatt úgy éreztem, nem tartozom ide. Nincs kedvem az emberek játszmáit nézni, olvasni a testbeszédükből, mindent látni, és persze, ami a legjobban zavar: látni, hogy az emberek ítélkeznek felettem. És tudni, hogy ez így van rendjén: az emberek ilyenek: ha meglátnak bennem önmagukrból valamit, valami olyat, amit nem szeretnének látni, akkor persze nem kedvelnek. Szeparálódnak. Nincs egyetlen szempár sem, amin keresztül igazán kapcsolódni lehetne egy másik lélekkel.
Hát kapcsolódjak magammal, persze.
De lehet-e egyedül játszani?
Biztos lehet, de érdemes-e?
Nem tartozom ide, mert nincs itt olyan mély kapcsolódás, mély szeretet, mint az otthoni barátaim között, vagy mint akkor régen két szemeszterrel ezelőtt Lánggal, vagy Laurával, aztán később Opennel.
Most mindenki fél igazán a szemembe nézni.
És ha én nézek, zavarba jönnek, nem értik, elnéznek.
Persze emlékszem, Lánggal is ez volt: mindenkit beengedett a lelkébe, és ahhoz nyitva kell tartani a szemünket és össze kell ott kapcsolódni és ez egy speciális egymás-szemébe-nézés, és kissé hosszabb ideig tart, mint a hétköznapi, és persze ezért mindenki bolondnak nézte.
Ettől is mióta félek, hogy bolondnak néznek, és amikor úgy döntök és úgy viselkedek: leszarom, akkor az is csak álca.
Csak az ellenpólusa a félelemnek, de nem félelem-nélküliség.
És ami még zavar, hogy azt is látom, mit látnak egymásban az emberek, és látom azt is, amit nem látnak. Látom, hogy miért kedvelnek a fiúk egy bizonyos lányt, és látom, hogy amit látnak, az a lánynak csak a felszíne és baromi jó színész, és tudom, hogy belül nem az van.
Látom, hogy a lányok miért kedvelnek egy bizonyos fiút, aki hihetetlen mázlijának köszönhetően szinte alfa-hímmé vált ebben a közösségben, de csupán a körülmények miatt, és látom, hogy belül nem az van, amit kifelé mutat.
És látom, hogy amiért nem játszmázom, és nem játszom meg magam, csak figyelek, és csak a mély beszélgetéseket kedvelem, ezért az emberek nem kedvelnek. Pár ember van, aki kedvel, akivel megértjük és szeretjük egymást.
Persze sosem voltam az a népszerű típus. És örülhetek, hogy pár ember mindig van.
Láng is megmondta, hogy ezzel... mindezzel... magányos leszek.
És az is lehet, hogy ez az egész badarság, és jobban tenném, ha azzal foglalkoznék, hogy szeressem és elfogadjam magam, és magamnak adjam mindatzt a szerető, figyelmes, gyengéd törődést és energiát, amit pasiknak szoktam adni...
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése